„Csitt, csitt, kicsim!” – szól az anya a gyermekéhez, és biztatásként megigazítja a pendelyét. Időtlen ősképe a születésnek. Nincs semmi baj, minden rendben van – mondják az anyák szívük legmélyéből, egyáltalán nem számolva a külvilág eseményeivel. Ugyanazt mondják háborúban, békében, kényelmes, jól kifűtött szobában vagy sátorlap alatt, nagy hidegben. Hazudnak? Vagy – bocsánat – nem mondanak igazat?
Az anyák az igazat szólják, megint csak időtlen őstudással. Hiszen kicsinyüknek a világ csupán egyetlen személy, az anya, aki világra hozta őket. Gyermeke felé az anya nem is más, mint csendben vigyázó, ráboruló oltalom. Mondhat akármit, attól anya, hogy ott van a testmelegével, amit még álmában is megérez a gyermek.
Nem volt ez másként Betlehemben sem. Megmozdult és nyöszörgött egyet a kicsi, Mária föléje hajolt, és gyengéd szeretettel elcsendesítette a fiát. Mi ott állunk lélegzet-visszafojtva, megilletődve, örömtől gombócos torokkal. Ha van szép az ember életében, mely minden kor emberének minden helyzetben kijár, akkor éppen ez az elcsitítás az, mire a születő finom csendben egy gyermek egyenletesen pihegni kezd. Az emberfia alszik…