Ami Magyar Péter személyiségéről kiderült, az túlnyomórészt taszítóan hat egy egészséges pszichéjű közegben

„Nem közvélemény-kutatást kell nyerni, hanem választást!” Kovács László nem tartozott a karizmatikus, felejthetetlen, sorsfordító politikusok közé, de 2002-ben, a választás éjszakáján elhangzott fenti bölcsessége

Leegyszerűsítve ez úgy szól: tök mindegy, ki mit mér, egyedül az számít, hogy az adott napon urnához járuló polgárok milyen százalékban hova teszik az ikszet. Ebben a műfajban egyébként az USÁ-tól Romániáig láttuk a sorozatos kudarcokat, függetlenül az államok nagyságától vagy gazdasági-politikai-kulturális-tudományos érettségétől. Hajdanában még izgatottan bújtuk az adatsorokat, drukkoltunk, örültünk, szomorkodtunk, latolgattunk az olvasottak alapján.

hiszen valamennyien tudjuk, hogy nem lesznek. Pontosan annyira hipotetikus, mintha megkérdeznénk, vajon ki nyeri a 2026-os foci vb-t, és a beérkező válaszokat elemezgetnénk bőszen, a százalékok alapján kijelölve az esélyeseket.

Tulajdonképpen feleslegesen stresszelnek minket, magasan tartva a közéleti feszültséget. Ez nem bajnokság, ahol a megszerzett pontok elraktározódnak; lényegében mindegy, mikor ki hogyan áll, a választás napján kell jól szerepelni. Ezeket rengeteg előre nem látható dolog befolyásolja; akár a pillanatnyi hangulat is, vagy egy-egy kalkulálhatatlan botrány, mint mondjuk a köteles-beszéd meghamisítása vagy Borkai jachtozása. 

Az eredmények manipulálásával kiválthatók különböző magatartások, mint a győzteshez húzás, esetleg az elpártolás a bejutásra esélytelennek ítéltektől;

hanem a még elfogadhatóra, akiben potenciált látnak. Ez azonban a tiszta népakaratot torzíthatja; ha a kedvencünk nyilvánvalóan bukásra áll, nem voksolunk rá, így viszont valóban el is bukik. 

Ugyanakkor a demokrácia velejárója, hogy tudnunk kell, mi az állás, mert nem Dei gratia, és – jó esetben – nem a sztambuli, bécsi, moszkvai vagy brüsszeli nagyfőnök jóvoltából kerül ki a nyerő, hanem mi döntünk. Persze, tudjuk,

A mindenkori hatalmi központok nem szeretik a szuverén döntéseket; Nyugaton most az a módi, hogy ha a győztes nem megfelelő, akkor a vesztesek összeállnak, megakadályozandó a legnépszerűbbek kormányalakítását, Keleten pedig – ezentúl nevezzük román útnak – egyszerűen új voksolást rendeznek.
Mivel nálunk papírforma szerint 2026-ban lesz legközelebb választás, addig az egész nem más, mint kampánytrükk vagy puszta érdekesség.

A Tisza Pártnak a valós eredményekkel és eseményekkel aligha alátámasztható, jelentősen megugrott bázisa (sok cég mérése szerint előnye) igazán különleges, bár az új formáció már tavasszal nagyon magasan nyitott: Magyar felbukkanásakor volt egy adat, amely szerint 13 százaléknyian elgondolkodnak rajta, hogy rá szavazzanak.

Szegény Jakab Péter már hónapok óta posztolta a párizsiját, Fekete-Győr mosta a villanyrollerét, Gyurcsány tizedszázalékról tizedszázalékra építgette a mozgalmát, de egyikük sem bírt egyről kettőre vagy ötről hatra, pláne tizenháromra jutni.

Mivel a Tisza azóta is egyszemélyes párt, így sikere kizárólag Magyar Péter sikere, aki viszont nem a pozitív tulajdonságok tárháza. Vajon emögött lehet-e az, hogy az emberek többsége nem is akar pozitív mintákat, mert nagyrészt ő maga sem felel meg azoknak, s míg régen azért hibáink dacára is törekedtünk a tökéletességre, mára inkább magunkénak érezzük a hozzánk hasonlóan (vagy még nálunk is hitványabban) teljesítőket?

tehát népszerűsége kizárólag az Orbán-fóbiának köszönhető. Akik a gyűlöletre, a negatív érzelmekre, a rombolásra építenek, azok meglehetősen sérült pszichéjűek, ez tehát visszaigazolhatja Magyar erősödésének okát. Kérdés, hogy a választani tudó aktív magyar népességben többségben vannak-e a lelkileg sérültek. Ha igen, akkor megette a fene ezt az országot és népet, és jobb lesz, ha mindannyian óvóhelyre vonulunk.

Minden tisztelet (és szabadság) mellett elég nehéz kimagyarázni, miért bíznák rá tömegesen az ország sorsát egy nárcisztikus, saját híveitől undorodó, alkalmazottait-kollégáit megalázó, magánéletében és szórakozási szokásaiban egy éretlen kamaszt idéző, hencegéseiben egy negatív IQ-teszttel bíró bájgúnárt, agressziójában pedig egy külvárosi vagányt másoló alakra, aki, ha kell,

hadd lássa ország-világ a gatyáját. Legutóbb szintet lépve már az iszlamista terroristákat segítendő célkeresztet rajzolt az országunkra, amit ugyan – félreértések elkerülésére – nem róla neveztek el, még ha most ki is derült, hogy Magyar Péter és a Magyar Hang testvérek… 

s bár megyei listákat sem tudtak állítani júniusban, azért a fővárosi és az EP-siker mégiscsak azt jelezte, hogy van bázisa. Hol az igazság?

Még az is lehet, hogy jó dolgunkban még ez a kissé kockázatos kísérlet is belefér nekünk, hogy ilyen alakokra akarjuk bízni a hazánkat. A Hegyvidék jómódú lakossága már adott ebből ízelítőt. Más kérdés, hogy ha ennyire jól megy a soruk, azzal közvetve mégis a másfél évtizede kormányzó Fideszt igazolják vissza, még akkor is, ha CSOK-ot, babavárót felvevők, szja-mentességgel élők, rezsicsökkentést elfogadók valójában berzenkednek a túlzott gondoskodás ellen,

mert egy kis politikai káosz, anarchia, létbizonytalanság minden generációnak kijár, a mostani 20-30-40-eseknek pedig alig jutott ilyesmi.

Esetleg 2006-ban megverethették magukat, de azt hiszem, azok most sem szavaznának Magyar Péterre.

(Nyitókép: Koszticsák Szilárt / MTI)

***