Szívünk parancsa a haza megvédése

Nyitókép: Folke Hellberg / DN / TT NEWS AGENCY / TT News Agency via AFP

„November 4. a hősiesség emléknapja a magyar történelemben. Ideje felülemelkednünk kisszerű vitáinkon, és együtt megadni a tiszteletet azoknak, akik a legtöbbet, a saját életüket áldozták fel közös szabadságunk érdekében.
»A rendszert az egész magyar nép söpörte el. […] A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akar dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől« – Mindszenty József, Magyarország többször bebörtönzött, száműzött, majd a forradalomban kiszabadított bíborosa és hercegprímása 1956. november 3-i, esti rádiószózatának mondatai máig elhallatszanak. Azok voltak akkor szinte az utolsó tiszta hangok.

Másnap hajnalban a szovjet haderő rázúdult az országra, a kivívott szabadság elveszett, és a bábkormány berendezkedése után páratlan mértékű megtorlás sújtotta a magyar nemzetet. Mindszenty az általa már harmadszor átélt kommunista puccs elől az amerikai követségre menekült, és hátralévő éveit gyakorlatilag ismét száműzetésben töltötte. Az őt korábban kiszabadító Pálinkás Antal őrnagyot viszont 35 éves korában, 1957-ben felakasztották. A szuverén tettekért gyakran járt halál.

Sokféle ember esett áldozatul a kádári hatalom tömegével hozott halálos ítéleteinek és gyilkosságainak.

A vérbírók – akiknek ámokfutása elsősorban Kádár, Biszku, Apró, Marosán és a többi, idegen zsoldban állt politikus lelkén szárad, – nem válogattak az áldozatok világnézete szerint. Jobb- és baloldali, hívő és nem hívő magyarok egyaránt a bitófára jutottak. Jeltelen sírban végezték munkások, katonák, alkalmazottak, diákok: mindenki, aki a nemzet szabadsága és a szovjet érdekek kiszolgálása közül a kritikus pillanatban a nemzet szolgálatát választotta a szovjetek helyett.

»Olyan bűncselekmények miatt állok a bíróság előtt, amelyeknek a gondolata is távol áll tőlem. [...] Ez az eljárás olyannak tűnik előttem, mint a középkori boszorkányperek. A nyomozó hatóság a halálomat akarja. [...] Az ügyben hamis tanúkat alkalmaztak«– így beszélt Nickelsburg László, a 1956-os forradalomban a Budapestre törő szovjet haderővel szemben küzdő Baross téri felkelőcsoport tagja, akit két társával utoljára végzett ki 1961. augusztus 26-án a Kádár-rendszer vérbírósága. Ez már a hatvanas években történt, és a világ csak nézte, ami zajlik. 

Az ő, valamint Hámori István és Kovács Lajos meggyilkolása volt a betetőzése annak a hosszú éveken át tartó bosszúsorozatnak, amelynek során a kádári bábkormány több magyart végzett ki és vetett börtönbe, mint az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot követő Habsburg-megtorlást vezető von Haynau. Azonban sem a XIX. századi, sem a XX. századi hősök áldozata nem volt hiábavaló.”

***