Lucifer a végén mindig elszelel

Fotó: AFP/Kisbenedek Attila

„Mókás, amikor az emberek azt gondolják, hogy a tetteiknek nincsenek következményeik.

Amennyire visszaemlékszem a világ gonosztevőire, hadvezéreire, nagy hatalmú urai­ra, szinte mindannyian nyomorultan pusztultak el – ellentétesen azzal, amit udvartartásuk és a nagyvilág a ragyogó életrajzuk okán elvárt volna. Nagy Sándor lényegében halálra itta magát, miután fiú szeretőjével, Héphaisz­tionnal már előzőleg végzett az alkoholizmus. Julius Caesart jól irányzott tőrdöfésekkel segítették át a másvilágra. Római császárok egész sorát mészárolták le, aprították miszlikbe, ahogyan később az angol és a francia királyt is kivégezték. Ahogyan az orosz cárt is, akit családjával lőttek agyon a bolsevikok egy pincében. Napóleonnak száműzetésben, összetörten kellett meghalnia, Sztálin gutaütést kapott, összevizelte magát, úgy találtak rá a szobájában. Hitler a bunkerban előbb házasságot kötött Eva Braunnal, majd mindketten öngyilkosok lettek. Hadd ne soroljam, hány teljhatalmú vezető végezte csúfosan, és ezen a tényen az sem változtat, hogy annak előtte mindenki rettegett tőlük, de legalábbis csodálta erejüket, eltökéltségüket.

Sokáig nem értettem, hogy a rossz olykor miért kerekedik felül, s hogy a végső titkok közelébe hogyan férkőzhet oda a sötétség. Hiszen a világosság birodalmában csakis boldogan, tisztán és szabadon szabad ragyogni. Aztán egy szép napon megértettem, hogy a fausti hagyomány (»rosszra tör és jót mível«), amelyet Bulgakov olyan fontosnak tartott, hogy A Mester és Margarita mottójául is odabiggyesztett, pontosan eligazít bennünket.

A rossz ugyanis szintén a teremtés része, nem véletlen, hogy Lucifer vezet bennünket végig Az ember tragédiájában.”