A Tisza-vezér nem építeni, hanem rombolni akar – és ebben rendkívül ügyes

Egyre inkább az az érzésem, hogy Magyar Péternek nem a kormányváltás, hanem „csak” az Orbán-kabinet megbuktatása a dolga.

Nem építeni, hanem rombolni akar. Tégláról téglára – ahogy mondja. Utána meg jöhet a vízözön.

Faltörőként nekimenni a rendszernek, álhírekkel hergelni a magyarokat és a bulvár szintjére rántani a közéletet – ez a valódi feladata. Elégedetlenséget és rendetlenséget kelteni. Mert erre alkalmas – ez nem vitás!

Ehhez nem is kell pártot építeni, ahogy egyéni képviselőjelöltekre sincs szükség. És persze Dombóváron sem kell az időközi választáson teljesíteni.

Azt támadja, ami a jobboldal erőssége: a stabilitást, a szuverenitást és a biztonságot. A rendet akarja megbontani.

Ugyan ki is gondolná, hogy képes lenne egy ország irányítására? Ilyen jellemmel? Ilyen személyiséggel? Még a saját mikrokörnyezetében sem tud rendet tartani.

Agresszivitás, ordibálás, indulatkezelési problémák –

Egy ajtócsapás, egy pattanásig feszülő ideg

Magyar Péter indulatkezelési problémákkal küzd. Pénteken Móna Márk, a Mandiner riporterének keze bánta Magyar Péter agresszivitását.

Hogy miért van az, hogy Magyar Péter – akinek elvileg a közéletben kellene példát mutatnia – egyre inkább az agresszióval próbálja kivívni a figyelmet? Nos, a válasz pofon egyszerű, ha nem az építkező politikát keressük, hanem a romboló szándékot látjuk.

Na, ugye?

Ha nincs építő szándék, akkor pedig nyilatkozni sem kell. Sőt: nem is szabad!

Itt jegyzem meg, hogy Magyar Péter egyik legújabb politikai húzásával éppen azt bizonyította, amit eddig is tudtunk: nemcsak a szavakkal, de a tettekkel is rendkívül nehezen bánik.

Illetve azt is, hogy

Nem„csak” a kiszivárgott hanganyagok tanúsága szerint, hanem most már élőben is bemutatta, hogy mit gondol az újságírókról. 

Ha nem tudsz nyugton maradni, egyszerűen csapj le mindenkire, aki csak kérdezni mer – ez Magyar Péter politikai stratégiája.

Pedig semmi különös nem történt. Minden valamirevaló politikus kerül ilyen helyzetbe. Ez a demokrácia velejárója.

Orbán Viktor bármerre jár, őt is újságírók és néha ellentüntetők várják – mégsem jön ki a sodrából.

Mi másra is lehet szükség, ha nem egy kis dühöngésre?

Pénteken a bicskei gyermekotthon előtt is drámai jelenetek játszódtak le, Magyar Péter ismét úgy döntött, hogy a nyilvános kommunikáció helyett inkább a verbális támadásokkal hívja fel magára a figyelmet.

De vajon mi indokolja ezt az újra és újra megismétlődő dühkitörést? Miért kell egy politikusnak, aki elvileg a közjó érdekében dolgozik, így próbálni megoldani egy helyzetet, amiben elvileg ő a vezető? A kérdés jogos, és talán a válasz nem is olyan bonyolult. Magyar Péter számára a valódi kommunikáció nem a dialógus, hanem az erőszakos, határozott „lépések” szimbolikájában rejlik.

Mintha úgy gondolná, hogy csak így lehet érvényesíteni a politikai álláspontot:

És ha épp egy riporter vagy egy kérdező áll az útjában, hát csapjon oda neki. Miért ne? Miért is lenne szükség arra, hogy valaki nyugodtan végiggondolja a válaszait, amikor az agresszió pillanatok alatt jobban működhet?

Azt hiszem, mindenki elismeri, hogy a politikai taktika, ami az ajtócsapások, ordítozások és verbális támadások kombinációját hozza, egyszerűen zseniális… 

De miért is aggódnánk? Hiszen, ha Magyar Péter egyszer csak megelégeli a politikai diskurzust és a kérdéseket, egyszerűen csak elkezd üvöltözni, vagy egy újabb ajtócsapással próbálja kifejezni az álláspontját. A kérdés csak az, hogy vajon mikor jön el az a pillanat, amikor a szavak helyett már csak az ajtók csapódásának hangja kíséri majd a politikai diskurzust? 

És hol van az erőszak határa?

Nyitókép: Képernyőkép / Magyar Nemzet