A minap sok-sok méltatlankodó írást olvastam az erre szakosodott sajtóban, hogy micsoda rettenet ez az óraátállítás. Elviselhetetlen, gyalázatos, rosszat tesz, felforgat, nem lehet aludni ilyenkor. Istenem… Mennyire irigylem a problémáikat…
Vajon mennyit foglalkoznának az óraátállítás borzalmaival ezek a szerencsétlenek egy lövészárokban dideregve vagy pókhassal éhezve?
Netán három évente várva a kék útlevélre, amivel ki lehet utazni Nyugatra is, de nem biztos, hogy megkapod azt a kéket, nem biztos, hogy aláírja kérvényedet a tömbbizalmi, és egyáltalán…
Ezek most tényleg azt hiszik, hogy diktatúrában élnek. Micsoda nagy öröm lenne számomra, ha visszavihetném mindet az időben, fél évre Kádár bácsi cukrászdájába, fél évre Ceausescu poklába, aztán megdumcsiznánk a diktatúrát. Úgy megnézném, ahogy négy órát állnak sorba egy farmerért, utána meg egy Alföldi papucsért.
S aztán megkapnák a behívót, utaznának Ercsibe pontonos hidásznak, Csicsó törzsőrmester és Veres Róbert mérnök-őrnagy karjaiba. De nincsen ilyen többé. Szerencsére. Ám van helyette az, ami most van. Az óraátállítás kínja meg a genderproblémák.”