Innen visszatekintve ötvenhat olyan volt, akár egy halálos szerelem: igaz, mély és pusztító.
A magyar nemzet mindenét odaadta, és együtt maradtunk ott, kiterítve. Aztán Kádár újraprogramozta a rendszert. A nyílt elnyomás helyett ravaszabb módszereket választottak, eljött az Aczél-művek ideje. Megosztás, bomlasztás, egymás ellen fordítás, kegygazdálkodás, kritikusabb sajtó, a hitelre felhúzott legvidámabb barakk. És közben elfelejtettünk lázadni. Annyi tragédia, annyi halál és annyi árulás után a magyarság már csak élni akart, csupán létezni tudott, néhányan álltak ki helyettünk, egy »maroknyi« Pákh Tibor, Krassó György, olyan elfelejtett, tönkretett költők, amilyen Nyugati László vagy Derzsi Sándor volt. Emlékszik valaki a nevükre?
Aztán eltelt negyven esztendő, és egy alkoholista szovjet tolmács, egy korábbi pufajkás úgy gondolta, eljött az ő ideje. Horn Gyula jól számolt. Összeállt, összeálltak az addig magát antikommunistának hirdető SZDSZ-szel. Sokan ezt, Göncz Árpádék »árulását« (amely az ő életrajzát ismerve sem volt árulás, előtte voltunk megvezetve) tartották az utolsó cseppnek: a temetőből már kiemelt és végre azonosított ötvenhatos hőst ismét visszadobták a gödörbe. Megint arccal lefelé, állati tetemek, dögök közé.