Bemutatkozik a magyarországi Donald Tusk – Magyar Péter!

(Nyitókép: képernyőfotó)

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője

Az Európai Parlament plenáris ülése és az Európai Tanács ülése igazolta: hatalmas ellentét húzódik a birodalmi álmokat dédelgető föderalista-globalista tömb és az erős nemzet­államokat akaró szuverenisták között, akiknek vezető ereje a Patrióták Európáért frakció. Az EP-ben végeláthatatlan támadások sorozata érte hazánkat, a tagállamok vezetői viszont egyre inkább elfogadni látszanak a magyar álláspontot a migráció kapcsán. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök pedig hiába volt jelen az ülésen, nagy fanfárral bejelentett győzelmi tervét nem fogadta üdvrivalgás.

Korábbi írásomban foglalkoztam azzal, hogy Magyar Pétert, aki élvezi a globalista körök támogatását, az EP plenáris ülésén hozzák majd vitahelyzetbe Orbán Viktorral, hogy így tudják a kihívó szerepét erősíteni a közvélemény szemében. Más kérdés, hogy miként a közmédiás szerepléssel, utóbbi helyzettel sem tudott mit kezdeni, és szokásához híven gépies hangon olvasta fel a mesterséges intelligencia által gondosan bekészített dollárbaloldali panaszáradatot. Mégsem ez volt a vita legszürreálisabb része, hanem az, amikor Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök elkezdett arról értekezni, hogy Magyarországot már minden szomszédja megelőzte gazdasági fejlettségben. Hogy mi cáfolja meg ezt az állítását? A brüsszeli pénzből finanszírozott Eurobarométer.

Aztán jött Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke, aki egyértelműen kimondta: az ő magyarországi Donald Tuskjuk nem más, mint Magyar Péter. Azt a varsói modellt kívánják megvalósítani, aminek következményeit – a jogállam és a demokrácia sorozatos sárba tiprását, a rendszerszintű visszaéléseket – Lengyelországban már láthatjuk. Miközben ellenzéki politikusokat börtönöznek be, bírósági és ügyészségi vezetőket mozdítanak el, és megszállják a közmédiát, Brüsszel megszünteti a 7-es cikk szerinti eljárást Lengyel­országgal szemben. Tusk pedig annak az Európai Néppártnak az elismert tagja – és korábbi vezetője –, amely élen jár a Magyarország elleni boszorkányüldözésben.

Ezt a gyűlöletcunamit – amelyet még tucatnyi hasonlóan hazug és tájékozatlan felszólalás követett – semmi nem provokálta ki. Orbán Viktor a magyar elnökség programját ment ismertetni, és szándékosan nem olyan témákról beszélt, amelyek kapcsán ismeretes a véleménykülönbség. Arra összpontosított, ami közösen felismert probléma, mint például a versenyképesség, amit a magyar elnökséggel egy időben a Mario Draghi-féle jelentés is napirendre vett. A globalisták azonban nem éltek a felajánlott békejobbal, az európai egység helyett ismét a széthúzás mellett tették le a voksukat – pedig ők azok, akik nagy hangon ezzel vádolják hazánkat. A magyar miniszterelnök azonban helytállt az össztűz alatt, és amit kiosztott, azt a jelenlévők aligha tették zsebre. Emlékezetes volt az a pillanat is, ahogy Schaller-Baross Ernő fideszes képviselő helyre rakta a német zöldpárti Daniel Freundot, aki már olyan súlyos hungarofóbiában szenved, hogy más témával nem is foglalkozik.

A főleg globalisták által dominált EP plenáris ülését ellenséges légkör lengte be, az Európai Tanács előző heti ülése viszont meglehetősen csendesre sikerült. Bár a béke kérdésében Magyarország továbbra is egyedül van, sok minden utal arra, hogy legalább a tagállamok részéről elindult a kései és keserű ébredés. Egyrészt most nem a hazánk elleni uszító írásokkal volt tele a média, és nem arról szólt az ülés, hogy a magyar álláspontot kell valamilyen eszközzel meghajlítani. Sőt, úgy tűnik, hogy 

Az olvadás egyik jele volt az az olasz–albán megállapodás, hogy Albániában – tehát az EU határain kívül – szállásolják el a migránsokat, amíg döntenek az ügyükben. Ennek eredetijét Magyarország alkalmazta először, részben ezért is sújtotta az Európai Unió Bírósága gigantikus büntetéssel, a példa mégis ragadósnak bizonyul. Támogatja az olasz–albán egyezséget például Dánia baloldali miniszterelnöke. Olaf Scholz német kormányfő ellenzi a megoldást, de most már – annyi év után – ő sem a migráció mellett tett hitet, hanem más módszereket javasolt, például a szigorúbb kitoloncolási szabályok elfogadását. Ugyanarról a Németországról beszélünk, amely alig néhány hónapja a teljesen életképtelen és már most halott migrációs paktum egyik fő támogatója volt. A már említett Donald Tusk pedig most készül magyar típusú jogi és fizikai határzárat felvonni a lengyel–belarusz határra.

Miközben a brüsszeli elit látszólag megtartotta hatalmát, azt látjuk, hogy a helyi kormányok recsegnek-ropognak a migráció terhe alatt. A korábban a jobboldallal harciasan szemben álló Emmanuel Macron francia elnök nemrég egy olyan jobboldali miniszterelnököt segített hatalomra, aki legalább hallgatólagosan élvezi a migrációellenes Nemzeti Tömörülés támogatását. Németország kénytelen lezárni határait, olyan elemi a felháborodás a társadalomban a migránsbűnözés és -terrorizmus miatt. Egy kivétellel a kormányzó koalíció pártjai labdába se rúgnak a tartományi választásokon, az is kérdéses, hogy a jövő évi országos választásig kihúzza-e a kabinet. Ilyen körülmények között aligha meglepő, hogy – miként a The Guardian fogalmazott – orbanizálódik a tagállamok migrációs politikája.

A háború kérdésében ilyen fordulat egyelőre nem látszik, de a keserű ébredés alighanem itt is igaz. Volodimir Zelenszkij ugyanis konkrét győzelmi tervvel érkezett Brüsszelbe, amely valójában inkább a harmadik világháború kirobbantásának kézikönyve lehetne. Beszédes, hogy már ő is csak drasztikus eseményektől remél fordulatot a konfliktusban: vagy atomfegyverhez jut, vagy azonnal NATO-taggá válik országa, s közben a Nyugat átveszi az ukrán légtér védelmét, és hozzájárul, hogy minden fegyverrel az orosz hátországot támadhassák. A sajtó arról számolt be, hogy nem övezte túlzott lelkesedés a tervet, és az is beszédes, hogy a zárónyilatkozatba tulajdonképpen csak a szokásos közhelyek kerültek be a háború kapcsán: fegyverszállítás és még több szankció lehetősége. Közben egyre több tagállami vezető beszél ki a kánonból és sürgeti a békét.

Régi igazság, hogy „Magyarországnak nem igaza van, hanem igaza lesz”, és ez egyre inkább megmutatkozik az európai politikában. A keményvonalas globalisták nem adták fel a küzdelmet ideológiai céljaikért, a tagállamok viszont egyre inkább a magyar példa irányába húznak, válaszul a szavazópolgárok egyre nagyobb felháborodására. Sok harcot kell még megvívni Brüsszelben, hogy a fenti mondat valósággá váljon, és egy kedvező amerikai elnökválasztási eredmény még segíthetne is azon, hogy a helyes irányba billenjen a mérleg. Addig is folytatni kell a Patrióták Európáért küldetését a jobboldali értékek és az erős nemzetállamok megmaradása érdekében. A globalisták nem fogják könnyen feladni a küzdelmet.