nem támadgatunk meg országokat csak úgy.
Viszont soha nem esik szó arról, hogy azért mégsem úgy történt ez, hogy Vlagyimir Putyin egy ködös kedd reggel arra ébredt, hogy hú, meg kéne támadni Ukrajnát. Évekig tartó folyamat vezetett idáig, gondoljunk csak bele, mi történt a kelet-ukrajnai orosz kisebbséggel – ami egyébként 80 százalékos többség –, ezek nem holmi apró csetepaték voltak. Embereket öltek meg. Odesszában rágyújtották a szakszervezetek házába menekülő oroszokra az épületet, és azokat, akik kiugráltak az ablakon a tűz elől, lent az ukrán tömeg agyonverte. Ne csináljunk tehát úgy, mintha Ukrajna lenne itt a szűz lány! Ne játsszuk el azt se, mintha az egészhez nem lenne köze az Amerikai Egyesült Államoknak! Ettől – még egyszer mondom – Putyinnak nem lett volna szabad ezt a lépést megtennie, nem lett volna szabad hagynia magát beleprovokálni a háborúba, máshogy kellett volna megoldania a helyzetet. De ha már így alakult, mondjuk a donbaszi orosz kisebbségnek, amely átélte mindazt, amit az ukránok műveltek vele 2014-től, most mégis ki fogja azt mondani, hogy „figyeljetek, minden rendben, maradjatok Ukrajnában, legyetek továbbra is ukrán állampolgárok, minden nagyon jó lesz”? Szerintem nincs ilyen terv, a keleti megyék várhatóan el fognak kerülni Ukrajnától.
Van a történetben egy mellékszál: a kelet-ukrajnai oroszok szociológiai értelemben különálló csoportot képeznek ahhoz, hogy ne feltétlenül akarjanak az Oroszországi Föderáció nyugati szélén lenni. Jól érezték magukat kettős identitású ukrajnai oroszként, nem akartak betagozódni a nagy Oroszországba.
Valóban, zavaros és bonyolult a helyzet. Mindenkinek javaslom, nézze meg Nyikita Mihalkov dokumentumfilmjeit, aki sok minden volt, csak nem holmi KGB-ügynök, az fix. Rendezői életművében mégiscsak ott van az Etűdök gépzongorára és A szibériai borbély, amely az egyetemes filmművészet két csodálatos alkotása. Ha valaki meg akarja érteni az orosz lelket, mindenképpen nézze meg ezeket, a háború kapcsán pedig a dokumentumfilmeket!