Donald Trump emberi hulladéknak nevezte a róla készült film alkotóit – belebukhat a bemutatásába?

Nyitókép: ADS Service

Az utolsó, egy hónapos információink és a CNN akkori közvélemény-kutatása szerint a szavazók 48 százaléka támogatja Harrist, 47 százalékuk pedig Trumpot. Ehhez képest is változást hozhat a nálunk október 24-én moziba kerülő, de Amerikában már október 11-én bemutatott mozifilm, a The Apprentice – A Trump-sztori, amely az iráni származású rendező, Ali Abbasi szemén keresztül mutatja be az üzletemberből lett egykori elnököt, aki ismét ringbe száll, hogy Amerikát újra naggyá tegye.

A kérdés az, hogy a kétórás játékidőből mi az igazság, és ez mennyiben befolyásolhatja a választási eredményeket.

Donald Trump – fikció vagy valóság?

Tény, hogy nagyjából a valóságot bemutatva kezdünk, avagy a hetvenes években, mikor Donald Trump (Sebastian Stan) még maga is édesapja vállalatának dolgozott. Ez az az időszak, mikor a kormány megtámadta a Trump-családot, rasszizmussal vádolva meg őket, miközben a vád gyanúja ingatlanok bérbeadásánál merült fel. Ekkor jött jól Roy Cohn, az akkorra már hírhedt ügyvéd segítsége,

Szóval a fenegyerek, igazi maffiózóként viselkedő Roy Marcus Cohn (Jeremy Strong) nemcsak a szárnyai alá veszi a kifejezetten esetlennek beállított Trumpot, de apa helyett apai karakterként bábáskodik felette és felemeli, hogy igazi üzletemberré váljon. Mert az idősebb Trump a film szerint nem különösebben támogatja fiait, sőt a fiatalabb Freddy pilóta állását kifejezetten szégyenként éli meg, Donald igyekezetét pedig egyáltalán nem veszi komolyan.

Legalábbis ekkor még ezt gondolja a cseh modellről, Ivanaról (Maria Bakalova), aki eleinte ellenkezik már meglévő kapcsolata miatt, de végül a csillogás és a pénz kedvéért beadja a derekát, hogy aztán annyira megromoljon közöttük a viszony, hogy az egyre inkább megalomán és egomán, impotenciával küzdelmet folytató, a családját és a barátait is teljesen elhanyagoló, arrogáns Trump a padlón dugja meg egy veszekedés során.

Fiktív dokumentumfilm csak felnőtteknek

Mondjuk, a 18-as karikára talán még emellett sem lenne szükség, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy az iskoláskorú gyerekeket különösebben érdekelné Donald Trump élete, ami egyébként káromkodással, obszcenitással és morális kérdőjelekkel van tele. Legalábbis Ali Abbasi szerint, aki abban a korban, mikor homoszexuális nem végezhetett közszolgálati munkát, a konzervatív társaságot egytől egyig egy kábítószerrel és devianciával teli orgián képzeli el,

Ali Abbasi filmjébe többek között annak ellenére került be az erőszakolós jelenet, hogy Ivana néhány évvel a válásuk után visszavonta azon állításait, hogy bárminemű agresszió áldozata lett volna. De az is érdekes, hogy a rendező úgy nyilatkozott Cannes-ban, hogy „ha van ideológiája a filmnek, akkor az egy humanista ideológia, ami arról szól, hogy ezeket az embereket, akik ikonok, akiket gyűlölnek/szeretnek,

Ehhez képest a filmben a fehéret nélkülözve egyre feketébben látjuk Trumpot, aki a teljesen átlagos és béna, szinte már együgyű fiúcskából lesz külső segítséggel nagymenő. Majd ezután mindenkit maga mögött hagy, aki valaha segített neki. A morális szakadék egyre csak mélyül a két órás játékidő végére, ami nyitva hagyva nem hoz katarzist, szimplán egy érzéketlen, embertelen szörnyetegnek mutatja be szereplőjét, mindezt életrajzi filmnek csúfolva.

Humora tehát van a produkciónak és az alkotónak. A kérdés már csak az, hogy mi igaz az egészből. Egy-két megcáfolt esemény és a történet abszolút elfogult stílusa miatt azért sejthető, hogy mennyire sarkít a sztori, ami így a választások előtti hónapban a nézők elé kerülve akár még komolyan bele is szólhat az elnökválasztás eredményeibe. Trump nem is vette jó néven, hiszen az újra induló republikánus elnökjelölt olcsó, becsületsértő és politikailag fércmunkának nevezte a filmet, amiről úgy nyilatkozott, hogy

Ezzel együtt maga a The Apprentice – A Trump-sztori technikailag rendben van. Szépen megidézi a hetvenes és nyolcvanas éveket, amihez a zene is illik. Ráadásul a sokszor a fiatal Sam Neillre kimondottan hasonlító Sebastian Stannek és Jeremy Strongnak is kimondottan jól áll a két főszerep. Így a végeredmény filmként, ha nem is kiemelkedő, de nem is egy rossz fikciós dráma, életrajzi műként azonban már sokkal kevésbé vehető komolyan, annyira propaganda-szaga van.

Persze, hozzá kell tenni, hogy ha igaz az a fajta taktika, amit mentora tanított Trumpnak, aki ezt maximálisan magáénak is érzett, akkor is pontosan az lenne a reakciója mindenre, ami a valóságban. Innentől már mindenki döntse el maga, hogy mi lehet az igazság. De mivel azt így is, úgy is a győztesek írják, tiszta víz talán soha nem kerül abba a bizonyos pohárba.