Azt akartam, hogy ez világgá menjen! – három hős New York környékéről

Nyitókép: MTI, Bánhalmi Norbert

„1957 áprilisában vágtam le a kommunista magyar zászlót az ENSZ előtt, Kiss Antal és Tóth László volt ott, előbbi a Magyar Hírlap újságírójaként dolgozott korábban, utóbbi pedig az MTI kimenekült fényképésze volt. Elmentünk az ENSZ előtt reggel tízkor, és láttam a zászlót a vörös csillaggal, amit mi kitéptünk a forradalom alatt. Antal azt mondta: »Hagyjad már, mit akarsz? A lapot kell összeraknunk!« Ugyanis épp a Szabad Magyarsággal mentünk a nyomdába. Fogtam magam, volt egy bicska nálam, felmásztam a falra, Tóth Laci pedig fényképezett. Levágtam a zászlót, leköptem, szétszaggattam, aztán jöttek a rendőrök. Ez volt az első zászlótépés az ENSZ-nél, aztán követtek az arabok és mások. A rendőrségen üvöltöztünk, hogy akárhol meglátjuk ezt a zászlót, le fogjuk tépni, és kérni fogunk mindenkit, ha ilyet látnak bárhol, szaggassák le, mert ez a zászló nem képviseli Magyarországot. Az egész világsajtó átvette, másnap a The New York Times címlapján volt rólam három kép, összesen pedig hat. A Life magazin közepén volt az egész. Azt is akartam, hogy ez világgá menjen. A Magyar Szabadságharcos Világszövetség azon volt, hogy ne altassuk el a forradalom emlékét, hanem maradjon meg minden gyerek, felnőtt és öregasszony emlékében” – mesélte e sorok írójának Lovas György 2016-ban New York-i otthonában.

A szabadságharcost Nagy Ildikó, a New York-i Magyar Ház igazgatója és Bánhalmi Norbert fotográfus társaságában hallgattam. A fényképekből és az interjúkból a Magyar Ház és Bánhalmi Norbert a New York-i főkonzulátus támogatásával közösen rendezett kiállítást Mérföldkövek címmel a forradalom hatvanadik évfordulójára. Tizenöt New Yorkban és környékén élő ötvenhatossal beszéltünk, mindannyian tagjai voltak a New York-i ötvenhatos emlékműért küzdő Amerikai Magyar Emlékmű Bizottságnak. Akkor a Mandiner portálon közöltük emlékeiket. Most hármuk történetét elevenítjük fel.

A gépről leszállva megcsókolta a földet

Lovas György kereskedőcsaládba született, édesapja losonci zsidó volt. A szülők a híres lausanne-i tüdőszanatóriumban találkoztak. A gyermek Lovas első évei ingázással teltek: a nyarakat az 1938-ban visszacsatolt nógrádi városban töltötte, de egyébként Görögországban élt, ahol rokonai is, ott végezte az iskolát. Az idillnek a második világháború vetett véget: édesapjuk még időben Magyarországra hozta a családját Görögország német megszállása előtt. Lovas György Pestre került egy német iskolába, ahol görögként tartották számon, de kirúgták, amikor apja hazakerült a munkaszolgálatról. Közben 1940-ben elhunyt az édesanyja, majd 1944-ben az édesapja, mindketten tüdőbajban.

A háború után egy Váci úti munkás­szállón lakott, és népszerű lett a munkások között, mert sokak számára írt szerelmes verseket, nemhiába lett a beceneve Költő. Később a hajógyári párttitkár kérésére zenés-táncos esteket szervezett, ez volt az egyetlen hely, ahol amerikai zenét lehetett hallgatni. Ez így ment egészen 1956. október 23-áig, ami keddre esett. „Soha nem felejtem el, ugyanis minden kedden zenekari próbánk volt. Négy órát dolgoztam aznap, rohantam próbára, de hallottam, hogy tüntetés van a Bem-szobornál, és tömegek jönnek át Budáról a Parlament elé. Félredobtunk mindent, jöttek a többiek is, elkaptuk az utolsó villamost, amely még ment be a városba. Csatlakoztunk a tömeghez a Margit hídnál. Attól kezdve nem láttam másik öltönyt, csak amikor átléptem az osztrák határt. Volt mellettem egy 17 éves fiú, aki túlélte Auschwitzot, jó haver lett, a szárnyaim alá vettem, az újpesti gyárban dolgozott ő is. Azt mondta, tud fegyverekről, amiket ki kéne hozni. De hogy? Egy teherautó élelmiszerért ment Vác felé, felkapaszkodtunk rá hárman, ledobott minket a Váci úton, az újpesti hajógyár bejáratánál. Egy őr beengedett bennünket, mondtuk, itt hagytuk a táskánkat. Feltörtünk egy lakatot, és kihoztunk pisztolyokat. Az őrség rögtön velünk volt, elnézett, nem érdekelte. Egy ideig nem jött semmi, amivel visszamehettünk volna, majd érkezett egy szovjet katonai Škoda. Kérdezték, hova mennénk, mondtam, a belvárosba. Beültünk, hátulról a többiek agyonlőtték az őrnagyot meg a sofőrt, bepakoltuk a géppisztolyokat, rohantunk be a városba a Škodával. A Bródy Sándor utcában már hallatszott a puskaropogás. A Škoda felfordult. Horzsolt egy golyó, kicsit vérzett, odaadtuk a fegyvereket a forradalmároknak, a Rókusban bekötöttek. A kötés rajtam maradt Bécsig, három héten át. Kaptam egy orosz pufajkát is, mert szétment a nadrágom. Ebben a pufajkában mentem át a határon. Gyönyörű két hét volt! Én nem sokat lövöldöztem, mert a forradalmi tanács tagja voltam, fel kellett állítani a kenyérgyárat és csinálni élelmiszerjegyeket.” Lovas György megjárta az Országházat is, mert megbízták a Magyar Forradalmi Ifjúság Pártjának megszervezésével. Megjegyezte: esténként őrjáratoztak az utcán, bevitték az ÁVH-sokat a tanácsházára, két „nagypofájút” agyon is lőttek. Elmondása szerint az ÁVH-sok kisteherautón járták éjszakánként Újpestet, s ahol úgy gondolták, hogy szabadságharcosok vannak, leugrottak és lövöldöztek.

Lovas megerősítette a jól ismert történetet arról, hogy az orosz katonák nem tudták, merre járnak: „Több mint egy hétig, mire a harckocsik november 4-e hajnalban elfoglalták a belvárost, egyetlenegy orosz nem merte kidugni a fejét. Néha kiosontak éjjel, hogy kenyeret nézzenek, mert éheztek. Hagytuk őket, körülnéztek, és annyit kérdeztek: Szuez, Szuez? Azt sem tudták, hogy Magyarországon vannak!”

Az egykori szabadságharcos 1989. szeptember 6-án jött haza először. Hamarabb nem tehette, mert halálra volt ítélve a zászlótépés miatt. „Amikor leszálltunk a gépről, megcsókoltam a földet” – mesélte elérzékenyülve.

Az említett Amerikai Magyar Emlékmű Bizottság az ötvenedik évfordulóra szeretett volna egy emlékművet felállítani New Yorkban. „Mindenütt volt szobor Bostontól kezdve Indianapolison, Miamin, Clevelanden keresztül a legkisebb városig, New Brunswickben kettő is, a legnagyobb pedig Los Angelesben, New Yorkban viszont semmi a mai napig!” – mondta akkor Lovas.

„Fenékbe rúgom a párttitkárt”

A bizottságnak nem volt könnyű dolga. „A város kiröhögött minket, azzal érveltek, hogy 110 nemzetiség van itt, mi lenne, ha mindenki emlékművet akarna állítani. Közben szoborépítési moratórium is volt, merthogy már túl sok emlékmű állt a városban” – mesélte a Mandinernek connecticuti otthonában 2016-ban Papp László, a bizottság elnöke.

Papp építészként futott be sikeres pályát, 2016-ban pedig az amerikai 1956-os emlékbizottság elnöke lett. Ez a bizottság intézte el nagy munkával, hogy New Yorkban, mégpedig Manhattanben, a Riverside Parkban, a híres Columbia Egyetemtől nem messze legyen 1956-os emlékmű. A republikánus városvezetés pártolta a dolgot, a 2014-től két ciklust hivatalban töltő demokrata párti Bill de Blasio polgármestersége idején viszont adminisztratív és pénzügyi követelményekkel akadályozták. Hamar kiderült, hogy szoborról szó sem lehet.

Az ötvenhatosok ezért kitalálták, hogy a szintén a Riverside Parknál álló Kossuth-emlékművet bővítenék, az nem számít új szobornak. Ezt engedélyezték, de a tizenkét munkából kiválasztott pályaművet, a budapesti Nagy Tamás tervét számos testülettel jóvá kellett hagyatni: parkbizottsággal, építészeti bizottsággal, művészeti bizottsággal, lakógyűléssel. Ezek nemcsak az emlékmű méreteibe szóltak bele, hanem a legapróbb részletekbe is. A legnagyobb teher mégis az anyagi volt: 500 ezer dollárt, mai árfolyamon számolva 184 millió forintnyi összeget kellett letenni a parkbizottság asztalára, ennek fele a karbantartási és takarítási költségek fedezete volt. A pénzt nagyrészt egyéni adományokból gyűjtötték össze, egy kisebb összeggel a magyar külügyminisztérium is hozzájárult.

Papp László nem 1956-ban került először szembe a kommunistákkal, neves cíviscsaládok leszármazottjaként és a debreceni református kollégium diákjaként már 1947-ben. „Néhány héttel az érettségi előtt behívott az ÁVO elődjének számító Katonapolitikai Osztály, és keményen megfenyegettek, hogy borzasztó következményei lesznek, ha nem jelentek egy osztálytársam cselekedeteiről. Mondtam, majd jövök, csak érettségire készülök. De az érettségi másnapján már nem voltam Debrecenben. Négy határon át egészen Franciaországig mentem. Jól elütöttem a nyarat, de arra jutottam, ez mégsem az igazi, és ugyanúgy visszalopóztam a határon, ahogy kilopóztam.”

Később a Műegyetem diákjaként sem sikerült elkerülnie az összeütközést. Egy rögtönzött nagygyűlésen felkiáltással megszavaztatták, hogy kizárják az egyetemről, mivel rossz a viszonya a Szovjetunióhoz, nem tiszteli a pártot, és olyanokat mondott, hogy „fenékbe rúgom a párttitkárt, hogy zúgva száll, mint a győzelmi zászló”. A kirúgás azonban végül jól jött, mert akik elvégezték az egyetemet, azokat behívták katonának, kivéve a problémás személyeket, akik munkaszolgálatra mentek. „Amikor megkaptam a behívót, elvittem a leckekönyvet, megmutattam, hogy tessék nézni, fél év még hiányzik. Mondták, jelentkezzek, ha befejeztem; azóta is jövök. Ezt megúsztam.”

Végül sikerült befejeznie az egyetemet, majd az egyik legjobb tervezőirodánál kapott állást a Madách téren, ez volt a Lakóépület Tervező Vállalat. Egyszer fel is terjesztették a Munka Vörös Zászló érdemrendjére, de nem fogadta el, így ott is ismeretessé vált, hogy nem igazodik a rendszerhez.

A forradalmi eseményekkel kapcsolatban a legérdekesebb az, amit Papp László a Köztársaság tér alatti állítólagos kínzókamrákkal kapcsolatban mondott. „A mi irodánk tervezte az épületet, így engem mint a forradalmi tanács elnökét kértek meg arra, hogy nézzek utána a kínzókamráknak. A mi vállalatunk tervezte azt a három villát is, amelyben Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály lakott Budán. Ott biztosan voltak alagutak, de azokat nem mi terveztük, hanem a belügyminisztérium egyik osztálya. Mi a kapcsolódási rajzot kaptuk meg, hogy az épületeknek hogyan kell kapcsolódniuk ezekhez. Azt tudtam, hogy ha a pártszékház alatt vannak föld alatti bunkerek, akkor milyennek kellett volna lenniük a terveknek. De nem találtam ilyeneket, így igazolva láttam, hogy csak tömeghisztéria volt.” Pedig a mai napig tartja magát a legenda, hogy a Köztársaság tér alatt is voltak börtönök – vetettük fel. Papp László erre azt válaszolta, hogy ástak a téren, de nem találtak semmit.

Azt mesélte, nem számoltak azzal, hogy a szovjetek visszajönnek. „Eszünkbe sem jutott. Azt hittük, hogy az ENSZ majd befolyással lesz az eseményekre, és számítottunk Amerika támogatására.” Azt remélték, önrendelkezésen alapuló, nyugati demokráciává válik az ország.

Papp Lászlóék november 4-e után a műegyetemistákkal kitalálták, hogy a Móricz Zsigmond körtéren Molotov-koktélt készítenek, de ebből nem sok lett, mert a megszállók nem mentek közelebb, és messziről lőtték szét az épületeket. „Teltek a napok, az emberek tömegei törték a fejüket, hogy mit tegyenek. Sokan döntöttek úgy, hogy elmennek, hiszen nem lehetett tudni, mi lesz.” Ő a feleségével együtt az Egyesült Államokba emigrált. „Sem vasfüggöny nem volt, sem akna, csak a mocsár. Húsz kilométert kellett gyalogolni egy mocsaras részen. A Hanságban az osztrák határon volt egy híd, ott állt egy kiskatona puskával. Kérdeztük: »Te hülye, mit csinálsz itt?« Gondolkodott, aztán eldobta a puskát, és jött velünk Ausztriába” – elevenítette fel.

Ezer év börtönt láttak az esküvőn

Bálintitt Éva erdélyi arisztokrata családba született Budapesten 1935-ben. Édesapja, altorjai báró Apor István a Horthy-korban miniszteri tanácsos volt a miniszterelnökségen, ezért a háború után B listára került, 55 évesen nyugdíjazták, végül a nyugdíját is elvették. Abból élt a család, hogy a leány 14 évesen egy virágüzlet kifutója volt. Évát Mindszenty József bíboros-hercegprímás bérmálta a Szent István-bazilikában. Édesapja testvére volt Apor Gábor szentszéki nagykövet, és a család rokona volt Apor Vilmos győri püspök, aki a szovjet katonáktól védte az asszonyokat, amikor lelőtték. Bálintitt Éva jelen volt Vatikánban a püspök 1997-es boldoggá avatásán.

A keresztapja, Teleki Sándor által rendezett partin találkozott leendő férjével, Bálintitt Károllyal. Endrey Mihály váci segédpüspök adta össze a párt a budapesti egyetemi templomban. „Az esküvőn azt mondta valaki, »ezer év börtönt látok itt!«” – emlékezett vissza 2016-ban.

Bálintitt Károly erdélyi arisztokrata volt, a Marosvásárhelytől nem messze található nagyernyei kastély örököse. Többek között ankarai katonai attaséként dolgozott. A kommunizmus elején nyugatra akart szökni, de a határon elfogták, és börtönbe került. A kérdésre, hogy miként élték meg a nemesi családok a kommunizmust, Éva néni úgy válaszolt: „Büszkén. Mindenkit meg akartak alázni, de nem találtak jajongó arisztokratákat. Mindenki úgy viselte, hogy ez volt most nekünk kiosztva.”

1956-ban a házaspár kint volt a Kossuth téri tüntetésen. „Egyszer csak egy tank elment balra, aztán kezdtek lövöldözni. Charlie benyomott az árkádok mögé, láttuk, hogy golyók pattognak a földön. Charlie ráállt a tömeg hátára, benyomott a minisztérium ablakán, ami nyitva volt. Ott volt egy társaság, a másik oldalon az ablakon kiugrottunk, a lábam kibicsaklott, de egy arra járó orvos helyrerakta. Jött egy fekete ruhás tömeg, vagy száz ember, fekete zászló és magyar zászló is volt náluk, lyukkal a közepén. Bekerültünk a Váci utcába, ott az eszpresszóból szólt a zene, terefere hallatszott, nem is tudtak semmiről” – mesélte New York-i, Staten Island-i otthonában.

A család visszaigényelte a nagyernyei kastélyt és a hozzá tartozó birtokot, amelynek ügyeivel fiuk, ifj. Bálintitt Charlie, ahogy arrafelé hívják, „az utolsó báró” foglalkozik. Éva néni hosszú évtizedeken keresztül a New York-i magyar társasági élet, az erdélyi teaestek és bridzspartik egyik meghatározó személyisége, fő szervezője volt.