Annyit gondolkozom ezen a gyerekvállalási problémán!

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay

„Annyit gondolkozom ezen a gyerekvállalási problémán! 

Mi az oka, hogy magányosak a fiatalok, nem találnak párt, nem mernek gyereket vállalni?

Amikor 10 éves voltam, nem jártam különórára és voltak kötelező feladataim, egy héten háromszor. Kétszer én vásároltam be apukám nagynénjeinek, akikkel eltartási szerződésünk volt (2 zsömle, 10 dkg párizsi, 1 tej, 1 sör és 1 doboz cigi), egyszer pedig el kellett hoznom az unokahúgaimat (4 és 5 évesek) az oviból, mert félárvák maradtak, kedves nagynéném, Kopp Veronika nagyon fiatalon meghalt.

Nem emlékszem, hogy bármit tiltakoztam volna a feladatok ellen, szerettem mindkettőt. A nagynagynénikkel énekelgettünk a teraszon, miközben Terus néni cigizett, sőt olyan menő programnak számított, hogy még az osztálytársaim is elkísértek.

Az unokahúgaimmal pedig közösen építettünk bunkert, amit én ugyanannyira élveztem, mint ők. Buszoztunk, amit én ugyanannyira izgalmasnak találtam, mint ők és palacsintát sütöttem nekik, amit mindhárman jóízűen elfogyasztottunk.

Akkor már kis felnőtt lettem, annak a tudatával, hogy én is el tudok intézni dolgokat, nem vagyok gyerek. Persze gyerek is maradtam a bunkiban, nem nekem kellett eltartanom az unokahúgaimat.

Aztán gimnázium 3. osztályának végén, amikor kirúgtak és megbuktattak, a szüleim nem kerestek nekem iskolát, hanem levonultak a Balatonra. Engem fent hagytak Pesten, heti kétszer kellett korrepetálásra járnom.
Pénzt annyit hagytak, amiből tudtam készíteni túróscsuszát.

Ezért a kemény döntésükért örökké hálás leszek.

A végén ugyanis találtam egy iskolát, egyedül. A Budakeszi Nagy Sándor József Gimnáziumot. Ember István igazgató úr vett fel.
Ott érettségiztem.

Ez a tudat, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetet is meg tudtam oldani egyedül, ez a tudat az az erő, az én varázserőm.

Bármi nehézség van az életemben, tudom, hogy meg tudom oldani.

Ilyen varázserőt kellene osztogatni a fiataloknak és akkor nem félnének többet a világtól.”