Aggasztja önöket, hogy Novák Katalin „úgy viselkedik, mintha Erdély Magyarország része lenne”? Nos, talán nem kellett volna színmagyar területeket csatolni sosemvolt országokhoz

Száznégy esztendővel Buda török kézre kerülése után, 1645-ben berontott Ibrahim szultán sztambuli palotájába a Ruméliai Hírnök tudósítója, és kétségbeesett dühvel jelentette: a magyarok – legyenek bár nemesek, katonák, parasztok, papok vagy tollforgatók – mind úgy tekintenek az elfoglalt területekre, Budára, Esztergomra, Kecskemétre, Pécsre, Szigetvárra, mintha az bizony magyar város volna.

A budai vagy a temesvári vilajet mindig is török föld volt, a rudapithecus-oszmán kontinuitás bizonyítja, hogy itt mindig is a kalifa népe élt. Bármit is mondjanak a magyarok, mindörökké a félholdas zászló fog lengeni Buda, Fehérvár és Pécs felett. Micsoda hagymázas történelemszemlélet, még hogy magyar területek…

Nem tudom, vajon megtörtént-e a fenti jelenet, egy kicsit életszerűtlennek érzem, ámbátor hasonlóan kétségbeesett ostobasággal idézi az Evenimentul Zilei cikkében a Gazeta de Cluj főszerkesztőjét: „Novák Katalin úgy viselkedik, mintha Erdély Magyarország része lenne.”

Hát igen.

Ezzel jó pár magyar király, hadvezér, művész és úgy általában a komplett magyar nemzet így van bő ezer éve. Mi a Kárpát-medencére (és csak arra, hiszen mi sose vágytunk gyarmatokra, kizárólag arra tartunk igényt, ami a miénk) úgy tekintünk mint Magyarországra.

A Kádár-kommunizmus önfeladásának (amikor a trianonozást éppen úgy üldözték, mint a szocializmus vagy a szovjetek bírálatát) legkésőbb 1990 áprilisában vége szakadt, amikor Antall József kimondta az evidenciát: lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének érzi magát. Ezt mindannyian értettük, akik félremagyarázták, azok csak a szóban benne élő lényegüket adták (félremagyar; ezek ilyenek). Némi Medgyessy koccintós, Gyurcsányos kettősállampolgárság ellen uszításos kitérő után újra belezökkentünk a normális kerékvágásba, a Szabó Dezső-i „minden magyar felelős minden magyarért” irányjelzőt követve.

És ha már odakerültek, szembesülni kellett volna e fiatal országok államszervezésben még gyakorlatlan apparátusának azzal a felelősséggel, ami egy adott hatalomhoz tartozó emberekkel, a természeti és kulturális értékekkel együtt jár. Nemcsak a négyzetkilométer lett az övék, hanem egy csomó feladat is. A polgárok védelme, szabadsága, önkiteljesítésének, boldogságának, identitásának biztosítása; a műemlékek felújítása, utak építése, a természeti kincsek megóvása. Ha erre képtelenek, az ott élő (őshonos) emberek rosszul érzik magukat, akkor valamit nagyon rosszul csinálnak, amin illene eltöprengeni.

Mindenki, aki addig a történelmi Magyarország területén élt, az vagy oda született, vagy önként választotta (ő vagy felmenői) a helyet. Mi sosem asszimiláltunk erőszakosan (vagy nagyon kevéssé hatékonyan tettük), ami abból is látszik, hogy ezer év alatt kihalás helyett jelentősen gyarapodtak a szlovákok, amiképpen 6-700 év alatt a románok vagy 800 év alatt az erdélyi szászok is, miközben az utódállamok 100 év alatt megfelezték, sőt sok helyről eltüntették a magyarokat.

Tudor Pacuraru nyugalmazott hírszerző ezredes úgy véli, „a magyar államfő és a miniszterelnök mindegyik útját provokatív, nacionalista-soviniszta, sőt, revansista gesztusok kifejezésére használják”, ami „politikai hasznot hoz számukra Magyarországon” Reméljük is, hogy a hazai választók többségének ezek szimpatikus, tehát voksot hozó tettek, és közjogi méltóságaink nem hatéves kislányok fiúvá operálásának propagálásától remélik a szavazótábor bővülését.

Ugyanakkor elismerjük, hogy román barátaink nehezen feloldható problémát vettek a nyakukba, ugyanis

Mert nehézségekbe ütközünk, ha ezentúl az aradi vértanúk kivégzésének helyére Makóra visszük a virágokat, vagy Mátyás király szülőházát Pusztaszabolcson fotózzuk le, a madéfalvi veszedelemre Kiskőrösön emlékezünk, Dsida Jenő házsongárdi sírját Farkasréten koszorúzzuk, esetleg a kolozsvári egyetemet Szegedre telepítjük. (Hoppá, ezt meg is tettük, ahogy ideiglenesen Nagyszombatba került az esztergomi érsekség is, Pozsonyba az országgyűlés; a megszállt területekről a Magyar Királyságba…)

Ez természetesen nem jelent hadüzenetet; nem revizionizmus, nacionalizmus, délibábos ezmegaz, hanem tény. Hívhatták bár Népköztársaság útjának vagy November 7. térnek, attól az még Andrássy út volt és Oktogon. Idősebb honfitársaim emlékezhetnek, hogy így hívtuk a nyolcvanas években is, bár – tegyük szívünkre a kezünket – nem hittük, hogy a mi életünkben hivatalosan is vissza lesznek keresztelve.

Mindenhonnan van visszatérés, és mivel mi eredendően a szabad puszták lovas népe vagyunk, elsősorban nem helyhez kötött, lerombolható monumentális építményekben örökítjük tovább az értékeinket, hanem a hordozható kicsikben, de legfőként a szellemi javakban: a nyelvünkben, irodalmunkban, táncainkban, zenénkben, népművészetben, hagyományokban, a történelemben,

Aki pedig úgy érzi, hogy ez a szemlélet nem kellően objektív és távolságtartó, annak figyelmébe ajánlom Padányi Viktornak a Dentu-Magyaria előszavában írt gondolatát: „Egy egyetemes történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja is van, abszurdum. De egy nemzeti történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja nincs, szintén az.”

(Nyitókép forrása: Novák Katalin Facebook-oldala)