Erődtemplomok és várkastélyok földje: Kis-Küküllő

Kettős vármegyepár jött létre a Monarchia korabeli nagy közigazgatási rendezés során Erdély centrumában. Ahol sok száz évig szász és székely székek, köztük magyar közigazgatási egységek és román falvak sűrű hálózata működött, végül létrehozták Nagy-Küküllő és Kis-Küküllő vármegyéket, amelyek az itt végigkanyargó folyókról kapták nevüket. 

Kis-Küküllő Erdély és a régi Magyarország egyik legkisebb vármegyéje volt a maga 1700 négyzet-kilométeres területével, ami jóval kisebb a mai Komárom-Esztergomnál is. Még egy igazi nagyváros se jutott neki: székhelye Dicső­szentmárton volt, amely a Monarchia végóráiban is alig 4400 lakossal bírt – ők viszont nagyrészt magyarok voltak. 

Az apró vármegye elődje Küküllő volt, amely már Szent István óta a magyar megyerendszer része volt, Küküllővár központtal – ahol később felépült a Bethlenek reneszánsz várkastélya. A vidék középkori tragédiája a tatárjárás volt – egyes feljegyzések szerint Küküllőváron több ezer odamenekülő vesztette életét a tatárok támadásában. A kivérzett tartományba aztán szászok érkeztek, akik Erdély déli fertályában önálló székeket és községek, városok sorát hozták létre a magyar királyok megbízásából. Az 1300-as évektől aztán a románok is kezdtek megtelepedni a Küküllők völgyeiben. 

A letűnt évszázadok és a háborúzásokkal teli korszakok épített emlékei az erdélyi erődtemplomok – amelyekből rengeteg maradt fenn épp a Küküllők mentén, főleg a régi szászok települé­sein. Az erődtemplomok nagy és szerteágazó családot alkotnak: részleteikben különböznek, összképükben azonban hasonlók; a templomtornyok, bástyák, egyházi és világi épületek romantikus változatosságban állnak egymás mellett, egy-egy falu fölé magasodó domb tetején. Manapság egyes erődtemplomok méltóképpen felújított, látványos műemlékek, mások viszont az enyészet határán vagy azon is túl járnak, s beomlott tetők és falmaradványok őrzik emléküket. 

Az egykori Kis-Küküllő vármegyében is számos erődtemplom áll vagy enyészik. Egyikük Szászbogácson található, ahol község és erődtemploma közös sorsa jól mutatja, honnan hová jutott az egykor virágzó Küküllő menti táj a több mint százévnyi román uralom nyomán. Ahogy a településről olvashatjuk, Szászbogácsot 1351-ben említették először, a 15. századtól írnak erődítményéről, a templom pedig 1420-tól áll annak falai között. Erdély legszebb kőművesmunkái között említik a templom szobrait, a falain pedig az apokalipszist ábrázoló régi falfestmények töredékei is fennmaradtak. A kóruskarzatot Johannes Reichmuth építette 1533-ban, az orgonát pedig Samuel Metz készítette 1804-ben. A községben még 18. századi lakóépületek is állnak – a szászok viszont, ahogy szinte egész Erdélyből, eltűntek mára. Az átalakult lakosságú egykori szász vidékeken szerencse és egyedi döntések sora válogatja, hol rekonstruálnak valamit a letűnt korok emlékeiből, és hol bomlik el lassan mindaz, ami hajdan ott élt és virult. 

Felújításra vár például a szintén ezen egykori vármegye területén fekvő Betlenszentmiklós kastélya is, amelyet Bethlen Miklós (1642–1716) építtetett 1667-től, és amely gyönyörű arányú lodzsájával és ablaksorával állhatna akár Toscana vagy Vicenza vidékén is, nemzetközi hírű látnivalóként. A román hatalom azonban egyidőben inkább sertésfeldolgozó üzemként használta a Bethlenek egykori fészkét – a rég üresen álló kastély felújítása pedig még várat magára. Ahogy a gyönyörű Küküllő-völgyek társadalmi, gazdasági és kulturális feltámadása is.

Nyitókép: Betlenszentmiklós kastélya régen
Fotó: Mandiner-archív