Hegyek, hősök, Hunyad

A dunai magyar szívtájéktól távol, de Dél-Erdély stratégiai fontosságú kapujában terült el egykor Hunyad vármegye, a régi Magyar Királyság egyik nagy kiterjedésű, fontos vidéke. Szent István idején talán az első ispánja nevét kapta meg a vármegye, amit az erdélyi Gyula legyőzése után kezdett megszervezni a központi királyi hatalom. Ha ma is erdőkkel borított vadon a megye nagy része, milyen lehetett egy ezredéve? Tágas, üres, határvidéki, szabad térség. Ezért is volt törvényszerű, hogy az idők folyamán lassan be fogják lakni a népek – olyanok, akiknek ez a vidék pont megfelel. Ilyenek voltak a balkáni vlach népelemek, amelyek sokszor a magyar földbirtokosok hívására érkeztek a végtelen havasi tájakra, pásztorkodva vándorolva, s végül letelepedve falvakat alkotva. Így vált Hunyad és környéke, Dél-Erdély a kialakuló románság egyik legfontosabb bázisává a Magyar Királyságban. Ehhez persze sok évszázadnak kellett eltelnie, miközben folyt tovább a történelem is. 

A vármegye hírneve természetesen összeforrt Hunyadvárral és a Hunyadiakkal. A legendás dinasztia a tudomány mai állása szerint havas­alföldi származású volt, de az bizonyos, hogy Serbe fia Vajk fia János a Magyar Királyság és a magyar nemzeti érdek harcos, vitéz bajnoka lett, és a középkorban nem a vérségi, hanem a hűségre, a vallásra és a kultúrára alapozó identitás volt a meghatározó. A család fészke Hunyadvár lett, ami a mai napig a Kárpát-medence egyik leglátványosabb, lélegzetelállító középkori építészeti emléke. Hunyadvárt minden Kárpát-járó magyarnak látnia kell egyszer – és inkább tényleg a várra fókuszáljon, ha ott jár, nem az onnan nyíló kilátásra, az alant elterülő, sivár ipari területre. 

De a gyárak sem véletlenül terpeszkednek Vajdahunyad környékén: az egész vármegye a korai magyar iparosodás színhelye volt: Csernabányán már 1667-ben működött egy vasmű, a Monarchia idején modern nagyipar épült ki errefelé, a Zsil völgyében pedig óriási szénbányavidék alakult ki. Hunyad el­választhatatlan a szén- és vasipartól, amely Trianonig Magyarországot, utána Romániát gazdagította. 

A Kárpát-medencei örökség rajongói azonban talán mégsem a zajos-rozsdás gyártelepeket, hanem a régebbi korok értékeit keresik errefelé. A Maros völgyében áll egy szédületesen meredek hegy ormán Déva vára. A legendás erődítményt a tatárjárás után IV. Béla építette újjá, később a Szilágyiak és a Hunyadiak birtoka lett, majd Szapolyai János szerezte meg. A török és kuruc korban is a változó front- és határvonalak kereszt­tüzében volt, aztán a 18. században beköszöntő békekorszakban lassan jelentőségét vesztette. Emlékezete azonban máig megmaradt a népballadában: 

„Tizenkét kőmives összetanakodék, / Magos Déva várát hogy fölépittenék. // Hogy fölépittenék fél véka ezüstér, / Fél véka ezüstér, fél véka aranyér. // Magos Déva várhoz hozzá is kezdettek. / Amit raktak délig, leomlott estére, / Amit estig raktak, leomlott reggelre. // Megint tanakodék tizenkét kőmives, / Falat megállítni hogy lesz lehetséges.” 

A valós Déva falai, ha romosan is, még ma is állnak a Maros fölött, láttak jó időket és – sokkal többször – rosszakat is errefelé. Ahogy a közeli Marosillye is: várkastély állt itt a régi korokban, s a hagyomány szerint itt született Bethlen Gábor, Erdély talán legnagyobb fejedelme, a kényszerítő körülmények között is a legjobb utat megtalálni kívánó kisállami politizálás mestere. Az egykori várkastélyból egy bástyaszerű lakóépület maradt fenn: reneszánsz elemeket felmutató termei ódon hangulatot árasztanak, különös időkapuként Erdély letűnt aranykorába.

Nyitókép: Wikipédia