Nem a középkor volt sötét, hanem a felvilágosodás. Amúgy meg kinek a neve jelenti azt, hogy fényhozó? Luciferé. Ennyit erről

„A vármegyéknek befellegzett, a fő­ispánok is mehetnek vissza a középkorba” – szól a 444 címe azon alkotmány­módosítási tervezet kapcsán, miszerint vármegyék helyett újra megyékben élünk majd, amelyeket főispánok helyett kormánybiztosok irányítanak. Azon nem lepődünk meg, hogy a progresszívoknak nincs történelmi érzékük, de ezt akkor is nagyon elmérték. 

A vármegye elnevezés az államalapítástól 1950-ig létezett, hiába ment át számos alakváltozáson maga a vármegye, volt királyi, nemesi, paraszti és polgári változata is. Az ispán titulus valóban használatos volt a középkorban, ám a főispán elnevezést 1526-ban vezették be, és úgyszintén 1950-ig maradt érvényben. A középkort nagyjából az 5. század végétől (Róma bukása) szokás számolni tőlünk nyugatra Amerika felfedezéséig (1492), nálunk épp 1526-ig, a mohácsi vészig, a középkori magyar állam végéig. Ezek persze szimbolikus dátumok, az akkor élő emberek nem tudták, hogy január elsején új kor kezdődik majd a jövő történészei szerint. De a főispán inkább reneszánsz, kora újkori gyökerű elnevezés, nem középkori. Gondolom, a huszadik századot semmi szín alatt nem sorolnánk a középkorhoz. 

Azt pedig mindenki kitalálhatta az 1950-es dátumból, hogy mind a vár­megye, mind a főispán elnevezést a múltat végképp eltörölni akaró kommunisták, konkrétan Rákosi törölte el. Ezzel lényegében baltacsapást mért a nemzet történelmi gyökereire. 

Egészséges nemzet szerves egységben van a múltjával. De hát ugye ez örök vita a konzervatívok és a progresszívok között. 

Lehetne magyarázat a 444-esek részéről, hogy a középkorozás az avíttság, az elmaradottság szinonimája, ami sajnos így is van. Csak épp tévképzet, amit a reneszánsznak és a felvilágosodásnak köszönhetünk; akkor találták ki azt is, hogy az ókor és a saját koruk közt lévő időszak egy sötét köztes kor, „középkor” volt. 

A konzervatív szerzők azonban általában kedvelik a középkort. A konzervatív jelzőt kitaláló, 1818-ban alapított Le Conservateur című lap egyik életre hívója, az ellenforradalmár, egyben romantikus író François-René de Chateaubriand a kereszténység nagyszerűségéről szóló kötetében magasztalja a középkort, de Gilbert Keith Chesterton sem marad el ezzel, Christopher Dawson brit katolikus történész magyarul épp tavaly megjelent kötetében, a Hit formálta civilizációban magasztalja a középkort, s még sorolhatnánk. Seb Falk oxfordi történész szerint a tudomány rengeteget fejlődött a középkorban, elsősorban a csillagászat, de minden más is. A demokráciaelmélet tankönyvei a középkori feudális berendezkedést a hatalommegosztás, az önigazgató szerzetesközösségeket a demokrácia, a királyi tanácsot a kortárs kormányok előzményének tekintik. Étienne Gilson két hatalmas könyvet szentelt a középkori filozófiának. 

Szóval a középkorral kapcsolatos kortárs lenézés igaztalan, a középkor nem elvetendő, hanem követendő időszak. Leginkább szellemi értelemben. Gilson szerint az emberi gondolkodás akkor ért fel a hegy csúcsára, ahonnan a legjobban megérinthette Istent, intuíció és racionális magyarázat egybekapcsolódott, mégpedig Aquinói Szent Tamás munkássága által. A felvilágosodás valójában lesétált a hegy túloldalán a völgybe, nyugodtan nevezhetnénk – teszem én hozzá – elsötétülésnek is. Nem a középkor volt sötét, hanem a felvilágosodás. Amúgy meg kinek a neve jelenti azt, hogy fényhozó? Luciferé. Ennyit erről.

Nyitókép: Guillaume Geefs belga szobrász bukott angyalt – sokak szerint Lucifert – ábrázoló alkotása
Fotó: Pixabay