A nagypapa gyönyörű, értékes nyúlszőr kalapjából vágtam karikákat – Zoób Kati a Mandinernek

A divatszalon kifejezés hallatán a múlt századi Párizs világa jelenik meg az ember előtt. Mitől más ma egy szalon, mint egy üzlet? 

A szalonkultúra a kezdetek óta velem van. Harminc éve, amikor az első szalonunkat megnyitottuk a Szent István körúton, emlékszem, szorongtam, nehogy bezárjon egy az enyémnél szűkebb világba, és csak a kiskosztüm jusson eszébe rólam valakinek… A divatszalon a gondolatvilágomban egy kulturális tér, ahol az öltözködés csak egy a sokféle áramlatból. Gyerekkorom óta érdekel, hogy az azonos korszakban működő irányzatokat megkeressem az öltözködésben, a lakberendezésben – vagy akár a lekvárfőzésben. (Nevet) A divat tehát sokkal tágabb fogalom számomra: egyidejűleg jelenti azt, amin ülünk, amit eszünk, ahogy beszélünk – ahogy élünk. A szalonban a divathoz kapcsolódó kézműves- és kreatívmunkákat végezzük, ami az építészettől a kulturális koncepció készítéséig sok mindenre vonatkozik. Színháznak, filmnek, operának dolgozunk, kulturális eseményeket szervezünk, arculattervezéssel foglalkozunk, sőt, elindítottuk az irodalmi divatszalonunkat is. Gondoljunk csak abba bele: a 20. század közepéig a divatlapok voltak azok az orgánumok, amelyek hozták a kortárs irodalmat. Kulturális térként tekintünk tehát a szalonra. 

Menjünk vissza térben és időben a gyermekkora helyszínére. Hogyan emlékszik vissza a sümegi évekre? 

Nehéz, de nagyon boldog és gazdag gyerekkorunk volt. Az ötvenes évek végén születtem, akkoriban nem volt könnyű gyereket nevelni. Az édesanyám ráadásul hármunkról gondoskodott lényegében egyedül. Édesapám egy deklasszált férfi volt, aki elveszítette a tehetségének és a képességeinek megfelelő életpálya lehetőségét, afféle álmodozóként élt, ám sok-sok dráma után feladta, és elveszítettük. Édesanyám viszont, a rendkívül talpraesett falusi parasztlány valószínűleg az Antarktiszon is tudott volna búzát termeszteni, olyan hihetetlen életerővel bírt, és ösztönös bölcsességével, érzelmi és kulturális intelligenciájával beilleszkedett apámék úri világába. Képes volt megteremteni azt a csodát, amiben felnőttünk. 

Ezek szerint két igen különböző világ találkozott a családban. 

Valóban, csupa kettősség jellemezte az életemet – a mai napig az ellentétpárokból fűzök egységet, még a márkánk szlogenje is ezt hordozza: az ellentétek harmóniája. Egyfelől egy különleges, gazdag, kreatív alkotói energiákkal teli környezetben telt a gyermekkorom. Apai nagyanyám, aki velünk élt a sümegi házunkban, deklasszált úrinő volt. Amikor 1945-ben nagyapám teljes vagyonát államosították, elhatározta, hogy soha többé nem megy ki az utcára, és nem néz tükörbe. Szürreális helyzet volt: egy elvarázsolt kert közepén éltünk a mesebeli házunkban, egy sértett, büszke, önkéntes száműzetésben élő nagymamával. Nagypapám ügyvéd volt, őt is megviselte, hogy megfosztották a megszokott életmódjuktól. Apámmal, aki szintén jogot tanult, imádtak bíróságra járni, s képesek voltak egymással pereskedni, csak hogy legalább ilyen módon bemehessenek a törvényszékre. Elképesztő történetek voltak! 

Meséljen! 

Nagyapám, aki titokban írónak látta magát, rengeteg színművet írt a bírósági beadványoknál szokásos, hosszában félbehajtott lapokra, a vendégeket is úgy kísérte ki a házunkból, hogy a hét lépcső aljáig mesélt még valami különösen fogva tartó történetet. Az apám is hihetetlen alkotóenergiákkal rendelkezett: mesélt, zenélt, rajzolt, minden évben feltalált egy perpetuum mobilét, a varrógépből esztergapadot készített, hogy a tűzifából gombokat, talpas poharakat vagy gyertyatartókat esztergályozzon. Apámék lebegő, fantáziadús álomvilágának ellentéte az édesanyám kamondi családjának biztonsága volt. Az igazi kétkezi, természetközeli, erős emberek nagyon megtartó világa. Számunkra ők voltak az igazi élet, a menedék: ha nem volt mit enni, a semmiből is képesek voltak vacsorát készíteni. Náluk töltöttük a nyarat, az ünnepeket; ha bármi fájt, csak biciklire pattantunk, és már ott is voltunk Kamondon, az icipici dunántúli faluban történt velünk minden, ami bekapcsolt minket az átlag gyerekek életébe. Megtanultunk kiskacsát etetni, úszni. Életerőt, kreativitást, életben maradási ösztönt, vitalitást, kíváncsiságot és kitartást kaptam a két ágtól. 

Ebben a kettős világban hogyan jelent meg ön számára az öltözködés? 

A megsértődött, úri nagymamám a fényképeiből élt, és mesélt. Utazásokról Zágrábba, Bécsbe, Svájcba, ahol florentinkalapokat és zsorzsettruhákat viselt. Méltóságteljes, finom tárgyakkal teli, nagyon elegáns világról mesélt, amelyben korábban élt, és abban benne is ragadt. Meglehetősen hóbortos házban éltünk Sümegen, amit a nagyapám nővére építtetett: fürdőszoba azért nem volt benne, mert ő úgy gondolta, hogy majd mindig abban a szobában fürdik, ahol épp akar – így a fürdőkádat cipelték szobáról szobára. Aztán egyszer csak ott maradt a kád a nagy konyhánk közepén deszkákkal és gyönyörű brokátterítővel letakarva. A nagymama néha felemelte a takarót, széthúzta a deszkákat, és kivett alóluk egy-egy elzárt, harmincéves divatlapot, újságot a régi világról, vagy kötetet, amelyet a fiatalkorából őrzött. Mi meg úgy nézegettük, mint egy mesekönyvet. Egy olyan kifejezés, mint „imprimé ruha Párizsból” nekem természetes volt, ahogyan az ő finom, gyönyörű kézimunkái és ruhadarabjai, amelyek végigkísérték a gyerekkoromat. A másik világunkban, Kamondon anyukám testvére, aki a Jézus Szíve Népleányai Társasága apácáinál tanult, gyönyörű ruhákat varrt a falu asszonyainak, és oltárterítőket, miseruhákat hímzett az ünnepekre a templomnak. Az ő kis előszobai műhelyében ivódott belém minden fontos mozdulat, miközben adogattam neki a gombostűt, ámulva néztem, hogy egyik óráról a másikra hogyan készül a semmiből egy mesés ruha. 

Gondolom, innen egyenes út vezetett a saját ruhák készítéséhez… 

Ahogy más megtanult dagasztani otthon, úgy tanultam meg varrni. Szegények voltunk, mint mindenki, csak akkor kaptunk új ruhát, ha kinőttük, vagy végleg elfáradt a korábbi. Ha egy fontos eseményre mentünk, apám elővett a szekrényből például egy régi teveszőr kabátot, és varrt belőle néhány óra alatt mindhármunknak kifogástalanul elegáns, aranygombos kis kabátkákat. Nálunk minden otthon, a családban készült: mindenki tudott kötni, varrni, horgolni, ezt láttam természetesnek. Ezért valóban, már nagyon korán készítettem magamnak, a bátyáimnak ruhákat, aztán az osztálytársaimnak, tanáraimnak, szóval mindenkit öltöztettem. Eleinte az otthon talált anyagokból dolgoztam én is, így előfordult, hogy a nagypapa gyönyörű, értékes nyúlszőr kalapjából karikákat vágtam, és abból fűztem övet. Voltak tehát súlyos áldozatai ennek… (Nevet) Abban az időben a méterárubolt Sümegen legalább olyan központi hely volt, mint a kocsma vagy a cukrászda. Minden nő oda járt, és tudtam már kisiskolás koromban, hogy ha jött egy új anyag, abból nekem muszáj volt csinálnom valamit. Bármiből, egy hagyatékban talált ruhából vagy bármilyen hulladékból képes voltam néhány óra alatt készíteni egy friss darabot, egy nadrágot vagy egy felsőt, és persze ez meg is látszott az öltözködésemen. Mindig szerettem kicsit másképp, ámde nagyon kényelmesen öltözni. Igazán ösztönzött az is, hogy mások gyakran kértek segítséget, tanácsot; így már gyerekként gondolkodtam azon, lehet, hogy szólnom kellene, ha valakinek túl hosszú szoknyája… 

Ez az alkotói késztetés vitte a további állomásokra? 

Születésem óta erős vonzódásom van a „csináláshoz”. Mindig a készítés oldaláról közelítem meg a dolgokat. Van bennem egy soha nem tanult, ösztönös, örökösen mozgósító vágy a praktikusság után. Legyen az ház, szekrény, kép, függöny vagy bicikli, a tárgyakat az alapján osztályozom magamban, hogy tudok-e és szeretnék-e olyat készíteni. Ha nem a divat felé sodródom, valószínűleg építész, ügyvéd vagy kőfaragó leszek, de főzni is ugyanúgy szeretek, mint fúrni-faragni. (Nevet) Végül egyszerű volt a képlet. Hangozzék furán, de rögtön az érettségi másnapján egy tervezői felkérést, állást kaptam Sümegen. Egy helyi gyár maradék anyagaiból textiljátékokat kezdtem készíteni, és mire észbe kaptam, ebből villámgyorsan kialakult egy jelentős üzletág. Bár még semmiféle üzleti vénám nem volt, már akkor is erős volt bennem a „mindent használjunk fel valamire” gondolkodás. Egy évvel később már Budapesten dolgoztam mint textiljáték-tervező, majd onnan Lévai Sándor, a Süsü-bábfigura tervezője hívására a televízió bábműhelyébe kerültem. Egyik lépés követte a másikat. 

Amikor 1994-ben az első divatbemutatójára készült, mi volt a cél, mit akart bemutatni? 

Gyerekkorom óta nagyon vonzott a színház, megfertőzött ez a világ, nyilván szintén nagyapám meséiből. Az övé volt az 1920-as években Badacsony híres vendéglője, a Himfy csárda, a birtokán nyaraltak rendszeresen budapesti színészek, művészek, és belém ivódtak a történetei. Az első divatbemutatónk is azért született 1994-ben, mert akkor főleg budapesti színháznak dolgoztam: jelmezkiegészítőket, kalapokat, maszkokat készítettem, és a műhely, amelyet 1991-ben alapítottunk, főleg színházi, filmes jelmezműhelyként működött. Az első bemutató az én értelmezésem szerint egy technológiai bemutató volt, ahol a legfontosabb színházak és filmes alkotók számára készültem bemutatni a mi csapatunk kiemelkedően gazdag tudását. Mivel nem konkrét jelmezeket, hanem fikciós öltözékeket mutattunk be, utólag kiderült, valójában divatbemutatót tartottunk. 

Aztán hirtelen Párizsban találta magát. Milyen volt fiatal magyar nőként belecsöppenni abba a világba? 

Ami leginkább megmaradt bennem: a végtelen naivitás, amivel akkor hozzáálltam a világhoz. Tágra nyílt szemmel, boldogan indultam el a pályán, sejtelmem nem volt, mennyi kihívást tartogat. Tényleg csodák történtek velem. Kezdődött azzal, hogy a Valentino-ház amerikai igazgatónője úgy gondolta, a munkánkat el kell vinni Párizsba, s mire észbe kaptam, a Bourbon-palotában tartottunk privát bemutatót. Felfoghatatlan, regényes út volt. De abban az időben semmi más nem érdekelt, csak hogy miként lehet a nemzetközi mércének is megfelelő módon elkészíteni egy-egy ruhát, kollekciót. Emlékszem, a svájci nagykövet felesége, aki a szabadidejét szívesen töltötte nálunk a szalonban, akaratlanul is sok mindenre megtanított minket. A testvére Párizsban élt, magas társasági körökhöz tartozott, ezért komoly divatházaktól öltözött. A tőle kapott Yves Saint Laurent és Chanel ruhákat elhozta hozzánk, hogy ráigazítsuk. Egy Yves Saint Laurent ruhát megfogni, megnézni azt, hogyan varrják a patentot, a gombot: mesebeli tanulási élmény volt! Vagy az olasz nagykövet felesége, aki imádta, hogy Budapesten is talált egy atelier-t, szintén egy olyan különleges divatélményt hozott az életünkbe, amelynek sokat köszönhetek. A kilencvenes években még nem nagyon lehetett a nemzetközi high fashion követelményeinek megfelelően öltözni Budapesten, hiszen ritkaságszámba mentek még a minőségi anyagok is. Aztán egyszer csak megtanultunk a semmiből várat építeni, gyönyörű ruhákat készíteni. Ehhez képest máshogy volt nagy élmény Párizs, ahol ott ült a divatvilág színe-java, reggeltől estig óránként bemutató – és mindenki áradozott, hogy milyen fantasztikus, ami Magyarországról jött. Idáig gyönyörű történet, de aztán szembejött a valóság. 

Mi történt? 

Kiderült számomra, hogy a divatvilágnak milyen üzleti, emberi, érzelmi és fizikai követelményei vannak. És, hogy az milyen rendkívüli módon kirekesztő. Egyre jobban éreztem, hogy nem ez az én utam. Persze nem fordultam vissza rögtön, sok mindent beletettem, de nekem megvolt az a kvázi felvilágosodásom, hogy a divatban nem a nyüzsgést, a nemzetközi fesztiválokat, az ismeretlen emberekkel való partizást és pózolást szeretem. Ehhez az égvilágon semmi közöm nem volt. Számomra az alkotási folyamat, a nagy diskurzusok és találkozások, a szellemi összekapcsolódások jelentik a divatot – amelyben mellesleg ruhák is vannak. És ezt itthon tudom igazán kiteljesíteni. 

Nem is vágyott arra, hogy nemzetközi karriert fusson be? 

Ez tanulási folyamat volt, amin végig kellett menni. Persze teljesítettem a kötelező penzumot, intézték a kvázi karrieremet. Fel tudok idézni képeket: amikor Párizsban várt a reptéren a sztárcsináló marketinges a divatbirodalomból, azon gondolkodtam, megyünk a Ritz hotelbe találkozni valakivel, és én nem tudok úgy viselkedni, mintha mindig is oda jártam volna. Csak úgy tudtam bemenni, hogy egy kicsit tátottam a számat, hiszen lenyűgözött. Nem tudtam kihagyni ezeket a lépcsőfokokat. Amit mi csinálunk, annak nagyon kicsi a külvilág felé mutatott arca – miközben egészen elképesztően gazdag belül: a munka minősége, az anyaghasználat, a tartalom, a harmincéves múlt. Idő kellett ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy ki merjem mondani, amit érzek; és az kerekedjen ki belőle, amit a divatban igazán szeretek. 

Ugorjunk napjainkba! Hogyan éli meg a divat átalakulását? 

Fantasztikus, hogy a divat ma már mindent megenged. A fiatalok elementáris, ösztönös erővel használják önkifejezésre – legalábbis ezt hiszik; valójában nem egyéniségeket, hanem közösségeket épít a divat. Ez ma egy kommunikációs felület, ahol mindenféle kulturális, társadalmi, politikai vagy intellektuális üzenetet kifejezésre lehet juttatni. Persze lehet úgy is nézni a divatra mint egyszerű praktikumra, amely semmi másról nem szól, csak hogy reggel felkel az ember, összeállítja az öltözetét, kényelmesen felöltözik. Tudatosabb a vásárló: a húsz-harminc évesek már pontosan tudják, mi jó nekik, és mi nem. Ez a kínálat egyfelől egyfajta szabadság, másfelől viszont az „állandóan újat viselni” mentalitás miatt elveszhetnek azok a finomságok, örömök, amelyeket korábban egy ruha által tudtunk átélni. Ugyanakkor számomra is biztató tendencia, hogy a fiatalokban egyre nagyobb kíváncsiság alakul ki a vintage darabok iránt. Már nem kell mindig feltétlenül újat venni és kidobni a régit: a kicsit korosabb darabok, a szüleik, nagyszüleik ruhái aktuálisan érdekesebb üzenetet hordoznak. Meglepő, de mára ebből komoly üzletágak nőttek ki. 

Ebben az átalakuló világban mi a szerepük a nagy divatházaknak? 

A szakmaiság, a szalonkultúra, a savoir-faire, vagyis a divatmesterségek mögötti tudás korábban példátlan kulturális misszióval lett felruházva. Ennek előzménye, hogy a 2000-es évek fordulójára a couture-házak világa megbillent. A fast fashion térnyerése drámai hatású volt, minden kreatív ötletet elvitt, és mindenből nagyon sokat gyártottak villámgyorsan. Az európai kézművesmesterségekből elfogyott a munkaerő, kevesen gondoltak rá életpályaként. Aztán mi történt? A nagy házak – például a Dior, a Chanel, a Burberry, a Valentino – újra értékké, kultúrmisszióvá emelték a kézműves divatot. A Chanel és Karl Lagerfeld például felvásárolták a halódó kis műhelyeket a gombkötőtől a pliszírozóig, hogy fenn tudják tartani azt a bizonyos france couture-t, amely nemcsak a divat, de a francia nemzeti imázs büszkesége is. A heritage márkák múzeumai, kiállításai nem csupán inspiráló tudástárak, hanem egyben turisztikai attrakciók. A „nagy dráma” hatására újraszületett, és óriási megbecsült kapott a couture, valódi kulturális örökség lett. 

Hogyan látja a hazai helyzetet, milyen lehetőségei vannak a magyar divatnak nemzetközi szinten? 

Ma már itthon is rengeteg lehetőség van. Ha egy fiatal erre a pályára készül, óriási segítséget kaphat, hogy elinduljon külföldön: támogatással ki lehet menni egy-egy nemzetközi divathétre, s megpróbálhatja hallatni a hangját a nagy hangzavarban. Szerintem nem kell mindenkinek világhírűvé válnia, sokkal többet ér a megalapozott, kisebb siker. Aki igazán erős belső attitűddel dolgozik, nem „világhírű” akar lenni, hanem egy kis műhelyt szeretne létrehozni, és a saját környezetének akar teremteni; ma már mindent el tud érni Magyarországról. A Budapest Central European Fashion Week felrakott minket a divattérképre, Ausztráliától az Egyesült Királyságig tudják: Budapesten is történnek érdekes dolgok, van egy értékes porondja a divatkreativitásnak. 

Miért Balatonfüreden nyílt meg tavaly a Katti Zoób Fashion & Museum? Mi a kötődése a városhoz? 

A családom és a pályám kapcsolata a mai napig sokat foglalkoztat, még nincs minden részlete tisztázva bennem. Nehéz volt feldolgozni, hogy gyerekkorom legfontosabb személyiségei eltávoztak, hogy felbomlott a családom, ahol fiatalként az álmaim megszülettek. Azokon a helyeken, ahová korábban kötődtem, már nem éreztem jól magam, kicsit elvesztem, és én is új lehetőséget kaptam, mint a couture. Balatonfüred lett az új otthonunk. Tizenöt éve egyszer egy barátunk kulcsot adott a házához, többször visszajártunk pihenni, megismertünk egy sereg embert, akin keresztül megszólított minket a város. Amikor házat vettünk Füreden, az igazi közösségépítő polgármester azt mondta: „szeretettel fogadunk benneteket, és kérlek, gondolkodjatok ti is, hogy mit tudunk adni a városunknak”. Férjem, Valker Viktor 2014-ben megalapította a Balatonfüred Concours d’Élégance oldtimer-szépségversenyt, amely a szakmai érdekességeken túl igazi, ingyenes családi program az alkalmanként több tízezer látogatónak. Ugyanabban az évben, a márka huszadik évfordulóján elindítottuk a Balatonfüred Fashion Night szabadtéri divatbemutató-sorozatot. Minden évben augusztus 19-én a reformkori városrészben több mint száz modell vonul a Blaha utcán mint kifutón a három-négyezer fős közönség előtt. Azóta Balatonfüred számunkra nemcsak számtalan értékes diskurzust és közös feladatot jelentő hely, hanem egy befogadó közösség, a szeretett otthonunk. Budapesten ma már szinte csak dolgozunk. 

S hogyan jött a múzeum ötlete? Mit lehet megnézni egy divatmúzeumban? 

Bátran kimondhatom, hogy bár egész életemben gyűjtöttem a divat relikviáit, teljesen új felfogást, feladatot és életmódot hozott a divatmúzeum. Egyrészt meg kellett tanulnom a mi titkos pihenőhelyünkön úgy működtetni egy intézményt, hogy az ne vegyen el teljesen a családomtól – még nem tökéletes, de alakul. (Nevet) Másrészt óriási büszkeség, hogy létrehoztunk egy olyan, nemzetközi mércével is kiemelkedő intézményt, amely a közép- és kelet-európai divatmesterségek, viseletek és öltözékek tematikus bemutatását tűzte ki célul. A múzeum most már szépen kapcsolódik a nemzetközi divatmúzeumok sorába tartalmilag, kulturálisan és építészetileg egyaránt. Idézet a krédónkból: a kiállított tárgyak nem a divat luxuscikkei, hanem inkább szinonimái a kreatív útnak, amely során egy-egy alkotó a mestersége által rendelkezésére álló eszközökkel szól hozzá a világhoz. Egy finoman megmunkált ruha is lehet olyan kifejező, mint egy szobor vagy egy festmény; kulturális nyilatkozat, amely találékonyan mondja el, hogy kik vagyunk. Arra keresi a választ, hogyan maradhat fenn a hagyományos kézművesség a modern világban. 

A korábban említett kettősség itt is tetten érhető: hagyományőrzés és modernitás is megjelenik a kiállításokon. 

Nem csak antik tárgyakban gondolkodunk, a múzeum élő divatműhely is. A cél az, hogy megmutassuk egy stíluskor technológiai és díszítőművészeti gyökereit, s aktuálisan is vonzóvá tegyük. Ha például kiállítunk egy kalotaszegi díszítést, a terem másik végén ott van az abból született art déco variáció is. Így az autentikus népviseletet kicsit visszacsempészhetjük a mai öltözködésbe. Ettől jön a frissessége: antik és kortárs fúziója. 

Tavaly volt harmincéves a Katti Zoób. Hogy látja a márkát a következő években? 

A múzeum még csak másfél éves, de már most nagy az érdeklődés. Óriási lépés, hogy létrehoztuk az első vendégkiállításunkat is a fertődi Esterházy-kastélyban, ahol 130 öltözéket mutatunk be. És ez a titkos tervünk: utazó kiállításokat szeretnénk létrehozni, akár Debrecenbe, Pécsre, Erdélybe. Meggyőződésem, hogy a divat ebben a formában egy közös nyelv, olyan, mint egy második anyanyelv, amelyet mindannyian értünk, és valami régről ismert boldogságot ad. Ami a divatmárkát illeti, el kell fogadni, hogy a kézműves-öltözködés kárt szenved azáltal, hogy más lett a világ: nagyon nehéz fenntartani egy ilyen alkotóműhelyt. Nem lehet tehát abba az álomba ringatnom magam, hogy húsz év múlva is szükség lesz couture-házakra, ezért sok mindennel foglalkozunk: például olyan eseményeket, produkciókat szervezünk, amelyek remélhetően életben tartják a műhelyt, és igénylik a kiemelkedő szaktudását. Bátran nyúlunk más műfajokhoz.

Nyitókép: Emmer László