(Nyitókép: Földházi Árpád / Mandiner)
Iskolakezdés idején fellángolnak a viták a pedagógustársadalom helyzetéről. Visszatérő toposz, hogy kevés a pedagógus, hogy a kormány semmit nem tesz a fájó pedagógushiány enyhítéséért, illetve hogy azért van kevés tanár, mert nincsenek megfizetve. Mindegyik állítás részigazságokra épít, amivel a politikai kommunikációban jól lehet operálni, de a megoldáshoz egyáltalán nem visz közelebb.
A valóságban hazánk általános demográfiai problémával küzd, évről évre többen halnak meg, mint amennyien születnek, erősen öregedő korfa jellemzi a társadalmat, ami a munkaerőpiacon egyre több problémát okoz. A fiatalok egy része elhagyja a hazáját, és ezt a folyamatot az sem volt képes ellensúlyozni, hogy a határon túlról sok magyar települt át – ezzel persze újabb gondokat generálva: az ottani magyarság látványos fogyását, gazdasági, politikai és kulturális pozícióvesztését.
Nem pedagógusból van kevés, hanem szinte mindenből. Kevés a gyermekorvos, a szakács, a szakképzett pincér, a buszsofőr, a rendőr, a mezőgazdasági idénymunkás, sőt már a valamirevaló polgármesterjelölt is. Talán egyedül a bolti pénztárosok száma megfelelő, annyira felvitték a bérüket. Ezt a problémát pénzzel nem lehet megoldani, mert attól, hogy nagy fizetést adunk, még nem lesz a pénztárosból felkészült tanár. Mondjuk ebbe az igazságba a kormány sem kényelmesedhet bele, tehát igenis szükség van bérrendezésre, különben esélyünk sem lesz arra, hogy tehetséges, elhivatott fiatalok a nemzet napszámosaivá, vagy ahogyan Gárdonyi hívta őket, lámpásokká váljanak.
A rövid távú megoldás az iskolarendszer azonnali átalakítása lenne, ám ehhez hiányzik a bátorság. A kormánypárt kampánystábjában dolgozó barátom megfogalmazása szerint a nagy ellátórendszerek átalakítását már Gyurcsány Ferenc is megpróbálta, bele is bukott, s „ha hozzányúlunk az iskolákhoz, akkor elveszítjük a polgármesterek támogatását, és ki fog helyben kampányolni?”.