L. Simon László: A rövid távú megoldás az iskolarendszer azonnali átalakítása lenne – ám ehhez hiányzik a bátorság

(Nyitókép: Földházi Árpád / Mandiner)

Iskolakezdés idején fellángolnak a viták a pedagógus­társadalom helyzetéről. Visszatérő toposz, hogy kevés a pedagógus, hogy a kormány semmit nem tesz a fájó pedagógushiány enyhítéséért, illetve hogy azért van kevés tanár, mert nincsenek megfizetve. Mindegyik állítás részigazságokra épít, amivel a politikai kommunikációban jól lehet operálni, de a megoldáshoz egyáltalán nem visz közelebb.

A valóságban hazánk általános demográfiai problémával küzd, évről évre többen halnak meg, mint amennyien születnek, erősen öregedő korfa jellemzi a társadalmat, ami a munkaerőpiacon egyre több problémát okoz. A fiatalok egy része elhagyja a hazáját, és ezt a folyamatot az sem volt képes ellensúlyozni, hogy a határon túlról sok magyar települt át – ezzel persze újabb gondokat generálva: az ottani magyarság látványos fogyását, gazdasági, politikai és kulturális pozícióvesztését.

Nem pedagógusból van kevés, hanem szinte mindenből. Kevés a gyermekorvos, a szakács, a szakképzett pincér, a buszsofőr, a rendőr, a mezőgazdasági idénymunkás, sőt már a valamirevaló polgármesterjelölt is. Talán egyedül a bolti pénztárosok száma megfelelő, annyira felvitték a bérüket. Ezt a problémát pénzzel nem lehet megoldani, mert attól, hogy nagy fizetést adunk, még nem lesz a pénztárosból felkészült tanár. Mondjuk ebbe az igazságba a kormány sem kényelmesedhet bele, tehát igenis szükség van bérrendezésre, különben esélyünk sem lesz arra, hogy tehetséges, elhivatott fiatalok a nemzet napszámosaivá, vagy ahogyan Gárdonyi hívta őket, lámpásokká váljanak.

A rövid távú megoldás az iskolarendszer azonnali átalakítása lenne, ám ehhez hiányzik a bátorság. A kormánypárt kampánystábjában dolgozó barátom megfogalmazása szerint a nagy ellátórendszerek átalakítását már Gyurcsány Ferenc is megpróbálta, bele is bukott, s „ha hozzányúlunk az iskolákhoz, akkor elveszítjük a polgármesterek támogatását, és ki fog helyben kampányolni?”.

Valójában Gyurcsány nem az oktatási rendszer átalakításába bukott bele, a polgármesterek pedig azért is kerültek ki a parlamentből, hogy az ne legyen az önkormányzati lobbizás fóruma. A Fidesz azután is kétharmadot kapott, hogy államosította a kórházakat, a közoktatást és a tankönyvkiadást. Ha ezek egyike sem rengette meg a hatalmat, akkor miért kell félni a strukturális reformoktól? Jelenleg csak fenntartó­váltásról beszélünk, a gondokért nem a polgármestert, hanem az államtitkárt szidják, azaz az állam úgy húzott magára egy problémát, hogy mindeközben nem tette meg, amit meg kellene tennie. Az egy gyermekre eső tanárok számában kifejezetten jól állunk az EU-ban, tehát a csökkenő gyerekszám mellett elsősorban logisztikai feladata van a tárcának. A mi 14 ezres otthonunk mindegyik városrészének saját iskolája van, külön vezetéssel, amiket már rég össze kellett volna vonni, az egyikben lehetne az alsó, a másikban a felső tagozat, de jelenleg az egyiket bővíteni akarják, a másikban kapacitástöbblet van, pedig a két épület egy kilométerre áll egymástól. Csökkenteni kell az iskolák számát, illetve ott kell új iskolát építeni, ahol tartósan nő a lakosság. Meg kell oldani, hogy a végeken is legyen tanár, ehhez pedig szolgálati lakások szükségesek, ami a falusi ingatlanárak mellett nem tűnik lehetetlen feladatnak.

És akkor a mobilokról: a telefon egy eszköz, amelynek használatát nem kell megtanítani, a gyerekek maguktól megtanulják. Hogy milyen tartalmak fogyasztására használják, az már nagyon nem mindegy, egyszerre szülői és iskolai felelősség. A programok és az MI alkalmazását meg kell tanítani, de ehhez nem kell az óra alatt csetelni. Sőt, a diákokat a koncentrálásra kell nevelni, elég nagy baj, hogy már a mi nemzedékünk is vészes figyelem­zavarral küzd, és bennünket is utolér a cyberbullying. Van olyan magyar iskola, ahol az igazgató közel egy évtizede kitiltotta a telefonokat, és köszönik szépen, jól vannak, a gyerekek jól érzik magukat, a digitális kompetenciájuk semmivel nem rosszabb azokénál, akik a szabadság­harcos intézményekben tanulnak.  

A szerző író, kultúrpolitikus.