Szentkirályi Alexandra másoknak is ingyenessé tenné a tömegközlekedést
A kormánypárti politikus jó hírt közölt a budapesti kutyásokkal és a biciklisekkel.
Az 1838-as pesti árvíz évtizedekig élő emlék volt a régi pest-budaiak számára, és máig tartó következményei is lettek.
Nyitókép forrása: Wikipedia
A helyszín Pest és Buda, a korszak a reformkor kellős közepe: a Magyar Királyság iker-fővárosai nagy léptékkel fejlődnek, különösen az alföldi lapályon elterülő Pest. A bal parti nagyváros nyüzsög, építkezik, gazdagszik: magyar, német, szlovák, zsidó, rác, görög népessége kereskedik, gyarapszik és reprezentál. Épülnek a klasszicista stílusú paloták a Duna partján, kijelölik a négyzethálós utakat a Lipótvárosban, és a mai Astorián túl fekvő akkori gyümölcsösök és zöldségeskertek, istállók és libalegelők helyén is egyre több házat húznak fel – belőlük születik majd Teréz- és Erzsébetváros, no meg a Józsefváros.
Ezt a nyüzsgő, növekvő várost sújtotta aztán, épp az elrugaszkodás éveiben egy tragikus természeti katasztrófa,
Már az esztendő sem indult jól: január elején a Duna felső szakaszán rengeteg csapadék hullott, és már akkor víz alá került Buda és néhány más település alacsonyabb része.
Ahogy a Jelenkor tudósított: „Postáinkat az iszonyú hófuvatagok egészen elakaszták; különösen a’ január 13 ’s 14iki bécsi posta, ’s vele külföldi lapjaink, még máig sem érkeztek meg. Legjáratlanabb az ut mint halljuk Buda és Vörösvár közt”.
És ahogy eljött a kitavaszodás ideje, jött vele a nagy árvíz, amit se addig, sem azóta nem láttak és éltek át a pestiek. Az árvíz fő okai a régi nagy telek miatt minden szezonban gondot okozó jégtáblák, a Duna feltorlódó jégfelületei voltak. A szabályozatlan, szerteágazó és ezért sokfelé sekélyebb folyón
jégtorlaszok alakultak ki, azok felduzzasztották a vizet, ami pedig elöntötte Pestet.
A nagy árvíz híres krónikása és nem mellesleg hőse báró Wesselényi Miklós, a korszak népszerű politikusa és véleményvezére volt. Wesselényi így írt az árvíz betöréséről:
„Március 13-án … öt órakor újra megindult (a jég) s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte. Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van.”
A víz a városban volt, és nem volt semmi, ami útját állta volna. Ugyan Pestnek volt egy kisebb gátja, az azonban előbb a Vác, aztán a Soroksár felőli szakaszon is átszakadt. A Duna vize előbb az alacsonyan fekvő belvárosi részeket, a mai Váci utca és Deák Ferenc utca környékét öntötte el, majd tovább emelkedett a vízszint. Ráadásul a Duna felső szakaszán olvadás kezdődött az enyhe idő miatt, ez tovább emelte a folyam vízhozamát.
Wesselényi Miklós így írt az árvíz második napjáról: „Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a vízt közt emelkedő porfellegek,
a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek.”
Pest népe és vezetői későn kaptak észbe, mert először bíztak a meglévő csekély gátakban. Aztán megkezdődött a lakosság kimentése, különböző módszerekkel: voltak, akik az erősebb házak emeleteire, padlására költöztek fel, másokat csónakokkal mentettek ki, és a magasabban fekvő külvárosokba vitték őket. A pesti templomok, rendházak és más középületek is megteltek menekültekkel – például a Deák téri evangélikus templom vagy a ferenciek temploma a város közepén.
Salamon Ferenc így írt Budapest történetében:
„Némelyek a polgári önkénytes vagy katonai mentők kevés számú hajóin, ladikjain, vagy összetákolt deszkákon, kapukon, fürdőkádakban menekűltek. Az inség mindenütt kétségbeejtő volt. Ma olvasva az akkori részletes leirásokat, megdöbbentő a valóságnak csak emléke is. A földszinti üzletek kilencztized része víz alatt levén, estéről reggelre nem volt a 66.000 lakosú város számára sem tüzifa, sem kenyér, sem hús, sem más élelem, sem bárminő ital kapható. A kútakat mind megrontotta az undokúl mocskos áradat. A roppant vízben nem lehetett sem ivásra, sem főzésre alkalmas vizet találni.”
A Duna március 15-én tetőzött Pest fölött: a Ferencvárosban volt, ahol 2,6 méteres volt a víztömeg magassága. A Nemzeti Múzeum Bródy Sándor utcai kerítésén ma is emléktábla jelzi, hogy meddig állt a víz a helyszínen.
A feljegyzések szerint mintegy ötvenezer ember veszítette el otthonát.
Több mint kétezer ház pusztult el a pesti oldalon, további 800 súlyosan megrongálódott és 1146 maradt meg épségben. A dombokra épült Budán 204 ház omlott össze és 262 ház rongálódott meg.
A nagy árvízben 153-an vesztették életüket.
A tragédia szolidaritást szült – és az ország elitje járt elöl jó példával.
Ahogy Salamon Ferenc írta:
„A mentők buzgó önfeláldozása, az önkénytes jótékonyság csudákat tett mindjárt a veszély kezdetén. A főurak elől jártak a jó példával, s köztük az ifjú István főherczeg, ki élete koczkáztatásával jött át márczius 14-dikén Budáról Pestre a Duna aláhömpölygő jégözöne közt. Lónyay János, a veszély idejére kinevezett kormánybiztos, gróf Szapáry Ferencz, báró Prónay, gróf Széchenyi István, a két ifjú báró Eötvös, Dénes és József, gróf Ráday Gedeon, gróf Károlyi György, a Podmaniczkyak s különösen az ország legkitűnőbb athletája, báró Wesselényi Miklós, és még számosan nagy önfeláldozással folytatták a mentés roppant nehéz és sok helyt veszélyes munkáját. A polgári rendből is egész sereget tett a mentők száma, kik közt különös megemlítésre érdemesek Landerer nyomdatulajdonos és Feiler Ferencz bécsi nagykereskedő, a ki mind személyes munkában, mind pénzben rendkivűli áldozatokat tett, miért is őt törvényes utódaival együtt honfiúsítá és nemesi rangra emelé az 1840. évi XLVIII. törvényczikk.”
Az árvíz aztán levonult, de a következményei a túlélőkkel maradtak. Habsburg József nádor Szépítő Bizottsága vette kezébe a dolgokat: úgy rendelkeztek, hogy senki nem kezdhet építkezésbe, amíg a károkat fel nem mérik; és amíg el nem készül a szakmai javaslat az újjáépítésre. Egyrészt az árvíz elleni védekezést, másrészt pedig egy új, szellősebb városépítészetet tűztek ki célul –
ami meghatározta Pest későbbi, máig látható és érvényes városi fejlődését is.
Ettől fogva csak előzetesen engedélyezett tervrajzok alapján lehetett elkezdeni az építkezéseket, betiltották a vályog használatát, feltöltötték az alacsonyan fekvő udvarokat, meghatározták a házak alapjainak és falainak méretét is.
A Duna szabályozása, a gátak építése még sok évtizednyi munkálattal jártak – de mindezek eredménye az, hogy 1838 után már soha többé nem öntötte el Pest utcáit a víz. És eredmény volt az is, hogy Buda-Pest újra a nemzet fővárosa lett a lelkekben. Ahogy Salamon Ferenc írta:
„Volt a kárnak és szerencsétlenségnek erkölcsi jó hatása is. Az óriási részvét országszerte a nemzeti együttérzés fényes tanújele volt, s tettekben nyilatkozott ország-világ előtt, hogy Buda-Pest Magyarország központja, szíve és fővárosa.”