Válasz egy jezsuitának: igen, a kereszt megosztó jelkép, és ettől nem kell félni

Nyitókép: Pixabay

Nekiment a Szemléleken a gellérthegyi Szabadság-szoborra helyezett keresztnek Hofher József jezsuita atya. Ő, mint 

Hofhernek alapvetően két kifogása van a kereszttel kapcsolatban. Az egyik, hogy szerinte „a jelenlegi Kármelita Államegyházi Vezetés a keresztény felekezetek meghallgatása nélkül akar keresztet emelni egy olyan helyen, mely eddig, évtizedeken keresztül kereszt nélkül is a szabadság szimbóluma volt. Ez a megvalósuló terv rombolni fogja a keresztény felekezetek presztízsét, mivel a Kármelita Államegyházi Kormányzat a katolikus egyházhoz kapcsolódó szimbólumot állít a vita középpontjába – sok református, evangélikus és zsidó barátom is értetlenül nézi az eseményeket.”

Emellett, bár értékeli a „nemes szándékot és buzgalmat” az ötletgazda részéről, de „szerény véleménye szerint

Pár további, mellékes és infantilis módon csipkelődő megjegyzés után olyasfajta kérésekkel él jezsuitánk, hogy „a békepárti Karmelita Államegyház ne generáljon vallásháborút!” Sőt: „Adjunk hálát, hogy ez a szobor végül is megmaradhatott, és ne vonjunk be újabb vallási szimbólumokat a szoboregyüttes restaurálásába. Legyen Béke már! Legyen vége már!”

Hofher József, „Hofi atya” sok mindent letett az asztalra, leginkább egy kiváló cigánymissziót, amiért nagyon nagy elismerés jár. És persze nagy tudású szerzetes, aki sokak lelkét gyógyította lelkigyakorlataival, Biblia-magyarázataival.

Nem lájkolgatott, hanem éhségsztrájkolt.

Újabban valami számomra ismeretlen okból az a hobbija, hogy kormányellenes. Mindenesetre azért olvastam szomorúan Hofher atya gondolatmenetét, mert az nem túl mély, és nem túl szofisztikált, valóban inkább csak szerzője indulatait hivatott kifejezni. Ennél ő, a művelt teológus, tud sokkal jobbat, sokkal mélyebbet. De vegyük egy pillanatra komolyan Hofher atya rövid eszmefuttatását, és elemezzük ki!

Proxy-kifogások: a fókusz elterelése a lényegről

A Szabadság-szoborra helyezendő kereszt ellen többféle kifogás született már. Például hogy ideologikusan túltelített lesz a szobor, meg az egész Gellért-hegy, hiszen ott van Gellért püspök szobra, melynek felújítására Hofher atya javaslatot is tesz. Az ötletet támogatom. Eme javaslatát azonban komolyanvehetőségben rögtön agyonüti a viccesnek szánt, ám inkább saját magára nézve dehonesztáló, infantilis megjegyzéssel, hogy „ha mégis lesz talapzat, úgy a Kármelita Államegyházi Vezetés – feszület helyett – helyezzen el egy kiskakast gyémánt félkrajcárral a talapzaton.”

tudtommal az minden keresztény felekezet alapvető jelképe. Ahogy az sem világos, mikor is „deklarálta” volna a Miniszterelnökség, hogy az Eucharisztia „kárhozatos bálványimádás”; nem emlékszem egyetlen egy olyan megnyilatkozásra sem, ami távolról is így lehetett volna értékelhető. Hacsaknem félresikerült viccelődésről van szó Hofher atya részéről. Persze protestáns zsinatok deklaráltak ilyesmit a múltban, s a miniszterelnök református, ez kétségtelen, ha rorátéra jár is.

Azt gondolom, hogy az egész keresztállítás körüli hacacáré legtöbb meglátása mellékes. Lehet esztétikai, ideológiai, világnézeti vagy kormánykritikus kifogásokkal élni, de azt kell látni, hogy valójában ezek másodlagosak, ugyanis nem élnének eme úgyszintén proxykifogásokkal oly sokan, ha nem egy keresztről lenne szó. 

Ha nem lenne a Gellért-hegy tetején semmi, és most egy frissen megválasztott, még semmiféle kifogással nem támadható kormány kitalálná, hogy állít egy keresztet a Gellért-hegy tetejére,

Ha viszont mondjuk egy szivárványos zászló kitűzéséről lenne szó a Gellért-hegyre, akkor azt mindezek az aktorok feltehetően ujjongás közepette mélyen üdvözölnék.

De Hofher atya besétál a csapdába, és muníciót szolgáltat annak a baloldalnak, ami a „jezsuita” szó hallatán már öklendezni kezd. Sebaj, tapasztalom, hogy a legtöbb egyházi személynek nincs politikai érzéke – van ez így, más a feladatuk.

Kármelita Államegyház?

Továbbá itt van a „Kármelita Államegyház” emlegetése, amit ha komolyan vennénk, egy értelmetlen kifejezésnek tartanánk, de hát értjük a félresikerült viccelődést. Ezzel együtt jelezném, hogy hazánkban sosem volt államegyház, az államegyház ugyanis az az egyház, ami konkrétan az állam egy szerve – például a briteknél az anglikán egyház, és a skandináv országokban a lutheránus egyház (a svédeknél nemrég megszűnt ez a státusza). Finnországban két államegyház van, a lutheránus és az ortodox. Csak jelzem, hogy 

Nálunk nincs államegyház. Azt, hogy a kormányzat felvállalja a kereszténységet és – nyilván nem súrlódások nélkül, de – együttműködik az egyházakkal, és nem hajlandó engedni a francia modellnek, azt a keresztény híveknek és egyházi személyeknek pozitívumként kellene értékelniük. Majd aztán ha egyszer máshogy lesz, menni fog a sírás-rívás, és vissza lesznek sírva a boldog békeidők.

Nem mellesleg 

Csak azért nem nevezhetjük államegyháznak a vele kezdődő helyzetet, mert a katolikus egyháznak államokon felül álló vezetése volt már akkor is majd’ ezer éve. Most akkor a Szent Istvántól a dualizmusig tartó helyzetre fokozottan értendő Hofher atya megjegyzése, és a röpke 900 év alatt végig „Kármelita Államegyház” volt hazánkban?

Mindemellett mellékes, hogy Hofher atya nem bír el a saját nyelvi leleményeivel, magyarán a „Kármelita Államegyház” kissé döcögős szófordulat, nem adja át, amit kiötlője szánt neki, sőt nem is azt jelenti – valójában értelmetlenség;

Ahogy egy kollégám fogalmazott: nincs megoldva a nyelvi kép rendesen.

A kereszténység és a demokrácia bizony megosztó

Aztán itt vannak Hofher atya társadalmi megosztottságra vonatkozó megjegyzései is.

Nyilván ő is tisztában van Jézus vonatkozó szavaival: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.” (Mt 10, 34-37).

A demokrácia pedig eleve megosztottságot szül, hiszen abban politikai alternatívák versenyeznek egymással, a viták-párbeszédek úgyszintén polarizálnak a gyakorlatban. Vannak persze a megosztottságnak fokozatai, de azért azt, hogy a demokrácia megoszt, el kell fogadnunk. Engem speciel nem nagyon izgat az értelmiség által 1990 óta annyit kifogásolt magyar megosztottság, és jelzem, hogy a brit, az amerikai, a spanyol és még sok más társadalom is erősen megosztott politikailag.

Balogh László Levente a Pannonhalmi Szemle egyik 2022-es számában írt „a politikai polarizáltság hasznáról és káráról” egy igen kiváló tanulmányt. Balogh a szakirodalom nyomán megkülönbözteti a társadalmi megosztottságot és a politikai polarizáltságot, valamint az egészséges és mérgező polarizáltságot. Az egészséges megosztottság alatt azt érti, hogy pártok ideológiák és programok mentén részérdekeket képviselnek, s így aztán óhatatlanul valamilyen mértékben polarizált lesz a társadalom. Mint írja: „A politikai polarizáció mindaddig összeegyeztethető a demokráciával, amíg az a különböző érdekek képviseletéről, valamint a gazdasági és társadalmi pozíciók értelmezéséről szól, azaz mindkét oldal messzemenően elfogadja a játékszabályokat, a másik oldalt partnernek ismeri el, és a választások, illetve többségi döntések végeredményét tiszteletben tartja.”

csökken a politikusok kompromisszumkészsége, meg annak a lehetősége. Ilyenkor „a szociális kérdések helyébe identitáskérdések léptek, és a konkrét társadalmi és gazdasági érdekek helyett az etnikai, vallási és kulturális dimenziók kerültek előtérbe. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy a szociális kérdések végleg eltűntek, vagy hogy az identitás problémái korábban ne léteztek volna, de utóbbiak jelentősége a politikai polarizáltság hasznáról és káráról hirtelen megnőtt, amint a hagyományos pártok konkurenciát láttak az ezeket megjelenítő és váratlanul sikeres politikai csoportosulásokban. Ez volt az identitáspolitikák születésének pillanata, ami alaposan átalakította mindazt, amit a politizálásról és a politika értelméről gondoltunk.” Ezután eme identitáspolitizáláshoz mindenféle rossz dolgokat köt a szerző. 

Sajnos a mérgező polarizáltság meghatározása kissé általános és elnagyolt: mi a szélsőségesség? A vallási megosztottság előtérbe lépése már szélsőség? Mi az, hogy kulturális dimenzió? Aztán: Miért csak szociális kérdésekről szólhat a normális politika? Továbbá: ilyen identitásmegosztottságok esetén is miért ne lehetne elfogadni a parlamentáris demokrácia játékszabályait? 

Az biztos, hogy ha az alapvető dolgokról egyetért egy egész társadalom, politikai közösség, akkor könnyebb megoldani a kisebb mélységű konfliktusokat, és érvényesíteni a „procedurális értékeket” (demokrácia, elfogadás, tolerancia, stb.), avagy John Rawls „semleges értékeit”. Azt viszont azért jelezném, hogy szerintem teljesen érthető, hogy a legmélyebb meggyőződéseinket tekintve nem értenek egyet egy társadalom különféle csoportjai, legyen az vallás, nemzeti történelem, szóval mindaz, amit Balogh „etnikai, vallási és kulturális dimenzióknak” nevez. Oda akarok kilyukadni, hogy 

Ha nem az, azaz ilyen dimenziók mentén megosztott, akkor teljesen érthető és nem is patologikus, hogy ezek a dimenziók is erősen meg fogják határozni a politikát. És nem, ez önmagában nem mérgező.

Ez csak azok számára mérgező és patologikus, akik szerint a tolerancia meg a kompromisszum és más procedurális értékek (John Rawls „semleges értékeknek” nevezi őket) fontosabbak kellene hogy legyenek, mint a szubsztanciális értékek, azaz az életünk értelmét meghatározó dolgok. Félreértés ne essék, eme procedurális értékek fontosak a modus vivendi miatt, de nekem senki ne mondja, hogy a határon túli magyarok identitásharca a közel-keleti keresztények identitásharca vagy a kommunizmus elleni akár nemzeti, akár keresztény küzdelem mérgezően polarizál. Márpedig ezek identitáspolitizálások is. 

Emellett a politikai ideológiák és világnézetek, mint a konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus, nacionalizmus, feminizmus és mások, sosem csak szociális kérdésekről szóltak, hanem valóban külön világlátást jelentettek és jelentenek ma is, azaz érintik az ember életének értelmét, és így identitását is. A modern politika sosem kizárólag szociális kérdésekről szólt, mindig is érintette az élet értelmét és legmélyebb meggyőződéseinket. 

Mindezzel együtt szerintem a magyarországi helyzet a Balogh-féle első esettel jellemezhető. (Minden plusz megjegyzésem mellett a tanulmány igen kiváló és informatív, örülök, hogy megszületett.)

És ebből következően a politikailag infantilis és traumatizált Szemlélekre is felesleges cikkeket írogatni a gellérthegyi Szabadság-szoborra szánt kereszt ellen.