E jelben győzni fogunk – legyen kereszt a város felett!

Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán

Amikor a római katonák ellenőrizték, hogy a három kivégzett meghalt-e, a két latornak megtörték a lábát, hogy gyorsítsák az elmúlásukat (így nem tudtak megtámaszkodni, és levegőt venni), de Krisztusnál erre nem volt szükség, mert addigra kilehelte a lelkét.

Előkép volt az igazi bárányhoz.

Az ókorban a kereszt mint szimbólum már régóta létezett. A tökéletességet, a négy égtájat, ég és föld kapcsolatát mutatta. Utalt a teremtőre, a felettünk állóra, a mindenségre. Lényegében ugyanazt jelentette, mint ma: Isten jelenvalóságát. Az, hogy a világ megváltóját, a testet öltött Igét egy kereszten végezték ki, éppen úgy beteljesítője volt egy ősi előképnek, mint a töretlen csontú bárány. 

Ezért nem véletlen a kereszt,

Nyilvánvalóan szükségszerű volt a keresztre feszítés, és nem csak azért, mert az I. században még nem ismerték az elektromosságot.

A magyar nyelven azonos tőről fakadnak kereszt, keresztel és keresztény szavaink. Noha Szent János alámerítéssel végezte a bűnöktől megtisztító szertartását (és az európai nyelvek többségében ma is ezt a szót használják rá), mi mégis keresztelünk. A keresztény Krisztus nevéből ered, talán a krisztiánus hitelesebb volna, de azzal, hogy e szavakban ott van a kereszt, gondolkodásunk óhatatlanul összekapcsolja e hármat. A kereszt így nem egyszerűen a halál eszköze, hanem az újjászületésé, a beavatásé és a mester követésévé is.

Néhány napja bejelentették, és azóta nagy port vert fel a terv, mely szerint a Gellért hegyi Szabadság szobor talapzatára fehér kereszt fog kerülni, mintegy uralva a várost.

Abba most nem mennék bele,

Önmagában a pálmát tartó asszonyban (akinek modelljét egyébként pont úgy hívták, mint az egyik nagyanyámat) nincs semmi diktatórikus vagy pártállami. Bő negyven évig meghatározta Budapest látképét, de ettől még távozhatott volna. (A negyvenkét év után felrobbantott Erzsébet hidat sem az eredeti formájában építették újjá.) Ha már – egy New York-i mintájú átkeresztelés után – maradt, bőven lehet rajta módosítani. 

Az ezeréves kárpát-medencei kereszténység miatt nem is lehetne más szimbólum a főváros felett. „E jelben győzni fogsz”, álmodta meg Konstantin; miután ez bekövetkezett és ő császár lett, meg is indult hódító útjára az új hit a birodalomban. Nem pusztán vallási, hanem állami szimbólum is.

Régi játék az ateisták részéről, hogy minden alkalommal felhördülnek, ha a kereszténység szerintük teret nyer valahol. Pedig a kereszt jele maga a mindenség. Mindenkire érvényes, a kereszténység ugyanis nem csak kultúra, hanem magyarázat a világra; keletkezésére, értelmére, az életre, az emberre. Ezért is kerülhet a kereszt még a várbeli turulnál is magasabbra, hiszen ez talán a legerősebb szimbólum. Miért is olyan fontos ez? A szimbólumok, a kifejezések, a közbeszéd harcai, hangsúlyai eldönthetik egy nemzet sorsát, gondolkodását, a követendő irányt. Ezért is annyira lényeges a turul védelme vagy Trianon napirenden tartása (pontosabban a kárpát-medencei Magyarország képé). A kereszt persze egyetemesebb, így nem csak a mi ügyünk,

Ilyenkor menetrend szerint a hazai, a nemzettel ellenérdekelt banda elkezdi a statisztikázást, hány katolikust találtak a népszámlálók és hányan járnak rendszeresen misére. A kereszt azonban nem ateisták és hívők csatájának eszköze. Nem kirekesztő, hanem befogadó jelkép. Függetlenül a vasárnapi templomjárástól a magyarok döntő többségének életét szabályozza, keretek között tartja, családi ünnepeit, jelenét és múltját, élőket és halottait fogja közre. Az, hogy vasárnap nem dolgozunk, a temetőkben kereszteket állítunk, segítünk a földre esőnek, egyáltalán bízunk abban, hogy holnap is lesz nap, lesz betevőnk, jövőnk, mind hit és bizakodás kérdése. Még a legracionálisabb természettudós is abból indul ki, hogy a világban rendszer van, törvények vannak (vagyis törvényalkotónak is kell lennie), hiszen

Ha nem hinnénk Jézusban, mint a világtörténelem középpontjában, az esztendőt sem tudnánk megnevezni, hol is tartunk.

Hogy mennyire beleevődött zsigereinkbe az Isten, Jézus, a túlvilág iránti olthatatlan vágy, az abból is látszik, hogy halottainkról olyasmiket mondunk, hogy odafentről figyel, biztos örül ennek-annak stb. A múltkor megnéztem A Wall Street farkasa című, kevéssé keresztény szellemiségű filmet. Annak gátlástalan, már-már ördögi figurái – még a szexuális gyönyör pillanataiban is – Oh, my God, Jesus, és hasonló kiáltásokat hallatnak. Valószínűleg észre sem veszik – talán a rendezőnek sem tűnt fel –, mennyire erősen bennünk élnek ezek a dolgok. Honi ateistáink egyik élharcosa, Gyurcsány rendszeresen a Bibliából idéz, onnan veszi példázatait, és Krisztust emlegeti.

Gyurcsány egyik hazai híve, a Szkeptikusok Társaságának tagja, a minden transzcendenst nyíltan és hangosan elutasító Vágó István tavaly hunyt el, és özvegye néhány héttel később így nyilatkozott: „Jólesik látni, mennyien imádták, és csak azt kívánom, hogy ezt ő odafentről lássa, hogy milyen megható megemlékezések vannak róla.”

Ebben az országban még az ateista is keresztény. Jó helyen lesz az a kereszt a Gellérthegyen.