Demkó Attila: „Feltámadt a vadkelet” – ha Románia mint állam hallgat is, sok román érzi, hogy rossz úton halad az EU

Nyitókép: Shutterstock 

Más volt ez az év, és mégis ugyanaz. Korábban is lehettek mesterlövészek itt és ott, de nem voltak ennyire látványosak. Most elég feltűnően pásztázták a teret, figyelték a tömeget, a Sólyom-kőt, a szomszédos épületeket. A román állam korrekten tette a dolgát, bár nincsen ebben semmi szívesség. Nem „csak” egy magyar miniszterelnök volt ott, hanem a román államnak adót fizetők ezrei is – mert rengeteg székely jött. Szerencsére a feszültség, ami a világban van, legfeljebb ebben a pár momentumban jelentkezett. Kicsit több rendőr, kicsit több fegyver. De egyébként olyan béke volt ott lent az Olt mély völgyében, mint boldogabb időkben.

1997-ben voltam először Tusnádfürdőn, a tábor mai helyszínén. Emlékszem, alig mertem odamenni Tőkés Lászlóhoz, hogy közös fotót kérjek tőle. 1989-ben heteken át a tévéhez szögezett a küzdelem, amit vívott – nemcsak a magyarságért, hanem a szabadságért is. Románia neki és a temesvári magyaroknak köszönheti a forradalom szikráját. Nem az ő hibájuk, hogy eltérítették a forradalmat azok az erők, amelyek ma is uralják Romániát, függetlenül választásoktól és demokráciától. Ma a liberális Temesváron annyi tiszteletet sem kap a forradalmat kirobbantó magyar közösség, hogy a román és az angol mellett magyarul is ki legyen írva: ez és ez történt.

Sokat változott a tusványosi tábor, és mégis ugyanaz. Ahhoz a kis faházhoz, amiben akkor laktam, hozzá sem nyúltak. Több mint negyedszázad alatt kopott valamicskét, de áll. Emlékszem, alig fértünk el benne, meleg víz sem nagyon volt a táborban, de ma se bánnám, ha ott lakhatnék. Csak ki kell lépni, és minden  van: kürtős kalács, mics, főtt kukorica. Meg jó hideg fröccs. Az újonnan épült hegyi házak lehetnek nagyobbak és szebbek, de nincs ilyen hangulatuk.

Ott van a Csűr is, a tábor szíve. Talán kicsit bővült, de éjjel kettő után pontosan olyan a hangulat, mint huszonhét éve, a zenék se nagyon mások. Persze nem messze dj pörög az MCC sátránál, magyar fiatalok táncolnak a Kárpát-medence minden vidékéről – a többségük székely, de vannak mindenhonnan. Barátságok születnek Soprontól Sepsiszentgyörgyig, egy kicsit minden közösen dobott sörrel összenő, ami össze­tartozik. Vannak persze olyanok, akik csak azért jönnek, hogy mondhassák, itt voltak. De ez a kisebbség. A legtöbbeknek, a „veteránoknak” ez találkozási pont. A belvárosban nem jön egy hónap alatt annyi ismerős szembe, mint Tusnádon egy óra alatt. Az meg legenda, hogy a politikai elit elbújna a vipsátrakban. A Csűrben találkozik a miniszter a parlamenti képviselővel, Németh Zsolt pedig mintha ellenállna az időnek, ott van középen. Időnként egy-egy ellenzéki képviselő vagy kritikus újságíró is benéz. 

És ez jó. Jó, mert Tusnád a párbeszéd terepe, a magyar–­román és magyar–magyar párbeszédé. Aligha a szervezők miatt nem szélesebb. Világjelenség ez igazából, az uralkodó európai ideológia megmondja, kivel tárgyal és kit rak karanténba. A „tilt”-ig még nem jutott el, de már közel jár hozzá.

Érdekes az, hogyan látja egy bukaresti román megfigyelő: feltámadt a vadkelet. Ha Románia mint állam hallgat is, sok román érzi, hogy rossz úton halad az Európai Unió. Erdély kérdésében vélhetően soha nem fogunk ugyanúgy látni, de itt lehet egy közös pont. 1990 előtt ugyanis együtt éltük át, hogyan kebelez be egy ideológia, ami fejlettnek, haladónak, sőt végtelenül arrogánsan a történelem végének gondolta magát. Pedig ezek az emberek, akik élcsapatnak gondolják magukat, még egy rendes közösségi élményt sem tudnak megszervezni – legalábbis Magyarországon. Nincs progresszív Tusványos, lehet, hogy azért, mert a kutyát sem érdekelné. Magányra ítélték magukat.

Tusványos egy hatalmas szívű és erejű rendezvény, ahol ott lehet mindenki. Magyar, román, budapesti és brassói. Még a medve is hivatalos, bár jobb, ha nem jön el.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata