Kőkemény üzenetet küldött Horațiu Damian a Budapest 1919-es román megszállásának évfordulóján örömködő román sovinisztáknak, akik nézeteit üres, retardált „patriotizmusnak” nevezi.
A napokban elárasztotta az internet román nyelvű bugyrait a „hősi” megemlékezések sora annak kapcsán, hogy a román hadsereg – miután megszegte az 1918-ban kötött bukaresti békét, és újra hadba lépett a kapituláló Osztrák-Magyar Monarchia, illetve Magyarország ellen – francia segítséggel megverte a kivéreztetett ország szedett-vedett haderejét, és augusztus 4-én bevonult Budapestre.
Ráadásul mindezt – csakúgy, mint az ország kifosztását –
igen sok román „Budapest felszabadításaként” jegyzi a kommunista uralom alól
(megjegyzés: mire a románok odaértek, Kun Béla és emberei már rég elmenekültek).
Hogy milyen elképesztő erőszak, vérfürdő, fosztogatás és pusztítás történt a nagy „felszabadítás” alatt, arról sok-sok adattal és történettel Perczel Olivér történész írt tavaly egy könyvet.
Ezt is ajánljuk a témában
Míg saját katonáinkat lefegyverezték Károlyiék, a megszálló románok a mi holminkból fegyverkeztek Erdélyben, majd Magyarországon; az 1919-es rablóhadjárat 16 adóévnyi kárt okozott – sorolja Perczel Olivér.
Azonban a hőseposz most nem csak a magyaroknál verte ki a biztosítékot, tollat ragadott a román sovinizmust és történelmi mítoszokat rendszeresen kritizáló Horațiu C. Damian román filozófus-történész, és hosszú posztban magyarázta el, mennyire „szabadult fel” a Bánság, amikor megjöttek a románok.
„Az 1918 előtti Bánság Délkelet-Európa Bajorországa volt: rendkívül jól irányított tartomány, büszkesége és irigység tárgya még a szomszédos, ismertebb régióknak is” – írja a történész, hozzátéve: a Habsburgok idején népesült be újra a törökdúlás után a terület, amely a mocsarak lecsapolásával és területrendezéssel virágzásnak indult. A térséget „főként sváb lakossággal, de ugyanakkor magyarokkal, szerbekkel, horvátokkal, románokkal (különféle vidékről: Mócvidékről, Olténiából és a hegyeken túli más területekről), valamint csehekkel, szlovákokkal, bolgárokkal, görögökkel, arománokkal, franciákkal, olaszokkal stb. telepítettek be. Később itt jött létre az első integrált ipari komplexum a mai Románia területén”.
Megemlékezik a 18. századi német és olasz polgármesterekről, akiknek köszönhetőek „a gyönyörű barokk épületek és az első urbanisztikai rendezés, amely beépített és zöldövezeteket ötvözött, valamint az első ipari negyed a mai Románia területén – a „Fabrik” nevű ékszerdoboz”.
Majd a 19. századiakról, akik kapcsán hangsúlyozza, hogy németek és magyarok voltak, s „mind hozzáadtak valamit a város örökségéhez: például Josef Klapka (1819–1833) létrehozta a város első nyilvános könyvtárát; Johann Preyer (1844–1858) bevezette a petróleumgáz-világítást; Küttel Károly (1859–1861, 1867–1872) parkokat létesített, burkoltatta az utcákat, megszervezte az első városi tűzoltóságot; Török János (1876–1885) bevezette a villanyvilágítást”.
A fénykor, Temesvár aranykora – a bolgár származású katolikus – Telbisz Károly (1885–1914) polgármestersége alatt volt – írja.
Azonban jött a fordulat és a megszállás.
„A Bánság román hadsereg általi megszállása és a román uralom bevezetése után elkezdődött a gyalázat, pontosabban a Bánság meggyalázása.
Az új Nagy-Románia legnyugatiasabb tartománya a bukaresti és regáti (vagyis a kárpátokon túli – a szerk.) elit mohóságának tárgyává vált”.
Mint Damian írja, a román régi királyságból „egész csapatokat küldtek ide, nyílt szándékkal: megszerezni az aranytojást tojó tyúkot”.
„A régi bánságiakat – bármilyen nemzetiségűek voltak – állandóan zaklatták, üldözték, koncepciós pereknek tették ki. Így járt a Bánsági Nemzeti Párt vezéralakja, Sever Bocu. Így járt a nagy sváb vállalkozó, Jakob Muschong is – annyira zaklatták koholt perekkel, hogy végül szívinfarktust kapott és 1922-ben meghalt. Tisztességes német igazgatókat rúgtak ki iskolák és intézmények éléről, helyükre regátbélieket ültettek” – írja.
Itt betold egy érdekes anekdotát is. „A [Romániával való] egyesüléskor Lugoson – mint mindenhol Erdélyben és a Bánságban – megtörtént a közigazgatás cseréje. Így került a fővárosból egy új igazgató a postára, igazi ‘regátbéli’. Körbejárta az intézményt, majd a végén, alaposan körülnézve, felkiáltott: ‘Szép függönyök! Hozzák el nekem haza!’ – És ekkor értettem meg, mi a különbség az osztrák–magyar és a román közigazgatás között.” – Constantin Daicoviciu akadémikus
Mint írja, a nagy bánsági cégeket lezüllesztették, a resicai vasgyárat „maffiaszerű módszerekkel vettek át, beleértve a gyilkosságot is (ilyen módszerek a regátbéli üzletemberek részéről sokkal gyakoribbak voltak az újonnan csatolt területeken, mint hinnénk; egy alapos kutatás dermesztő maffiaportrét rajzolna ki az egész jelenségről és a két világháború közti időszakról)”.
Mindeközben gazdaságilag kiszipolyozták a térséget.
Igaz, a régi temesváriak ezután is igyekeztek építkezni és megőrizni a város régi fényét, „de a ragadozók – a Regátból jött üzletemberek és a bukaresti gátlástalan politikai tényezők – mindig is zsákmánynak tekintették Temesvárt, a Regátból idetelepített klientúra gyarmatának”.
A szerző rámutat: a két világháború között jellemzően néhány hónapot, maximum egy-egy évet húztak ki a kinevezett román polgármesterek. „Milyen várostervezésre, milyen közigazgatási koherenciára lehetett így számítani?”. Az instabilitás részben szándékosan gerjesztett volt. „Hogyan magyarázható ez a közigazgatási instabilitás? Először is: a korrupció légkörével, amit az új központosított román rezsim hozott.
A Regátból jött „ejtőernyősöknek” tökéletes volt az instabilitás, hogy kétes ügyleteiket nyélbe üssék. Temesvár és a Bánság túl nagy tehén volt, túl sok tejet adott, hogy kiengedjék a markukból.”
– írja.
Damian fellibbenti a fátylat arról is, hogyan lehetett egy sváb-magyar többségű városnak román polgármestere az elméletileg demokratikus választások idején.
Ennek a regáti román sovinizmus volt az oka.
Amely
„nem tudta elviselni, hogy a polgármester nem román legyen, még ha őt is választotta meg a helyi többség (leginkább sváb–magyar)”.
A megoldás: az úgynevezett ideiglenes bizottságok – írja.
„Valahányszor a helyi választások nem kívánatos személyt juttattak hatalomra, vagyis nem románt, kitaláltak valamilyen ürügyet az eredmények megsemmisítésére. Az új választásokig egy úgynevezett ideiglenes bizottságot neveztek ki, élén egy bábpolgármesterrel. Az ideiglenesség sokszor egy évig vagy tovább is eltartott. Így magyarázható Temesvár két háború közötti polgármestereinek kaotikus képe. De ezt az „ideiglenes bizottság” módszert széles körben alkalmazták a Bánságban és egész Erdélyben is.”
Hozzáteszi: a második világháború után indultak meg a tömeges betelepítések.
„Tömegesen hoztak át lakosságot a Regátból, Moldvából és Olténiából – ugyanazon okból, amiért Ion Antonescu csak olténiaiakat és teleormániakat akart az újonnan csatolt területekre telepíteni: hogy megváltoztassa a Bánság etnikai összetételét”.
„A román nemzetállami projekt 1918-tól 1989-ig az volt, hogy a csatolt (annektált) területek teljes elrománosítása megtörténjen, az ott élő nemzetiségek elleni etnikai tisztogatás, a görögkatolikus egyház megsemmisítése, az őshonos erdélyi, bánsági, bukovinai román lakosság szétverése és másodrendű helyzetbe taszítása”.
„Itt lenne az ideje, hogy a román állam, a román hatóságok ezeket a bűnöket elismerjék. És bocsánatot kérjenek”.
Innentől kezdve a svábok üldözésére helyezi a hangsúlyt a szerző, mondván: a két háború között a svábokat gazdasági nyomás alá helyezték, „igyekeztek őket teljesen elszegényíteni”. Majd „a háború után az etnikai tisztogatás sokkal kézzelfoghatóbb lett: deportálási kampányok a Szovjetunióba, a Securitate üldözései, a sváb fiatalok társadalmi felemelkedésének akadályozása, falvaik mesterséges lesorvasztása, beruházások visszatartása – általánosságban: a román hatóságok célja az volt, hogy a svábok élete élhetetlenné váljon Romániában”.
Folytatódott a régi bánsági román lakosság marginalizálása és diszkriminálása is, helyettük a regátiakat támogatták helyben.
„Végül a svábok etnikai tisztogatásának őrült álma hirtelen megvalósíthatóvá vált a Ceaușescu-féle uralom alatt: az emberkereskedelem révén”
Az őket helyettesíteni hivatott lakosság – Moldvából és Olténiából – amúgy is fejletlen régiókból származott, jellemzően alacsony intellektussal és nagyon alacsony civilizációs értékekkel – így a Bánságnak a lehető legrosszabb cserét ajánlották.”
Majd összegzi: a Bánság Románia „legmeggyalázottabb régiója”, Temesvár pedig 1919-től kezdve „máig tartó szisztematikus kifosztás, korrupció, államilag szervezett bűnözés, elhanyagolás és közöny eredménye”, ahol egyedülálló módon a kommunista titkosszolgálat segített kiképezni a helyi cigány maffiát csempészetre, hogy így jusson valutához.
„A rossz hír az, hogy ez a gyalázat nem korlátozódott Temesvárra és a Bánságra; ugyanígy végigsöpört Erdélyen és Bukovinán is” – teszi hozzá Damian.
A szerző óvatos optimizmussal üdvözli a német nemzetiségű temesvári polgármester, Dominic Fritz munkásságát, és optimistán zárja sorait.
„Talán eljutunk egyszer a bölcsesség és érettség szintjére, hogy ne romboljunk le mindent egy üres, retardált „patriotizmus” nevében, hogy ne gyalázzuk meg, amit mások jól csináltak, hanem segítsük és támogassuk azokat, akik építenek – és tartósan építenek. Nemzetiségtől, vallástól, fajtól, társadalmi kategóriától, nyelvtől vagy kultúrától függetlenül”.
Nyitóképen megszálló román katonák 1919-ben a budapesti Országház előtt. Forrás: Fortepan / Kieselbach Galéria
Egyéves az CDU-CSU-SPD-koalíció! Mutatjuk a berlini kormány mérlegét.
Nem mutatnak jól a friss adatok.
A Merz-kormányzat látványosan igyekszik valamiféle pozitívummá keretezni a katasztrofális hírt.
Az államfő szerint belátható időn belül véget érhet a bizonytalanság.
Milliárdos fejlesztések után is abszurd helyzetekkel találkoznak az utasok.
Az államfő a héten egyeztet hivatalosan is a parlamenti pártokkal a kormányválság megoldásáról.
Eldőlt a sorsa.
A magyar államadósság alacsonyabb, mint az uniós vagy az eurozóna átlaga.
