Navracsics Tibor: Miért feledkeztünk meg Stieber Lottiról, Sipos Manciról vagy éppen Belházy Bimbiről? Megérdemelnék a kultuszt!

(Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán)

Sportnemzet vagyunk – így tartjuk számon magunkat, hozzátéve, hogy büszkék vagyunk hagyományainkra is, és büszkék vagyunk arra is, hogy nemcsak részt vettünk az első modern kori olimpiai játékokon, de Hajós Alfréd jóvoltából két aranyéremmel kezdhettük meg azt a példátlan sikersorozatot, amely a mai napig tart. Fáj nekünk, hogy a jó eséllyel Budapestnek ítélendő 1920-as olimpiát nemhogy nem rendezhettük meg, de végül ott sem lehettünk.

A sport iránti rajongásunkból adódóan az olimpikonokon túl, úgy hisszük, mindenkinek kijár a tisztelet, és elégedetten konstatáljuk, hogy teljesítjük is ezen a téren a kötelezettségeinket. Falvédő-­tarkaságúra tetovált labdarúgóinknak éppúgy, mint filigrán úszólányainknak. Egyaránt hősként kezeljük őket. Úgy érezzük, ha elmondhatjuk, hogy van az életnek olyan területe, ahol nincsen adósságunk, akkor az biztosan a sportolók és a teljesítményük iránt érzett és kifejezett tisztelet.

A megérdemelt figyelem azonban még várat magára. Hősként tiszteljük a kimagasló eredményt elérőket, ám nem figyelünk oda a nem is olyan régi múlt úttörőire. Ránk jellemző hanyag nagy­vonalúsággal feledkezünk meg Stieber Lottiról, Sipos Manciról vagy éppen Belházy Bimbiről és még sok más sportolóról. Ők a saját korukban nemcsak kiváló eredményükkel hívták fel magukra a figyelmet, de azt is jelezték, hogy a két világháború közötti Magyarország nem(csak) az a naftalinszagú, szűk látókörű, urambátyámos világ volt, amit kritikusai mind a mai napig állítanak róla, hanem egy, az euró­pai fejlődési trendekkel lépést tartó, gyorsan modernizálódó, a női emancipációnak nyugat-­európai kor­társaihoz hasonlóan helyet adó társadalom.

Ahogyan ma, az oktatás és a kultúra mellett akkor is a sport jelentette az egyik legfontosabb érvényesülési csatornát a társadalmi mobilitásban. Ezek a polgárlányok pedig sportteljesítményükkel jelezték az új Magyarország megerősödését. Közülük még Belházy Bimbi járt a legjobban, aki első nőként úszta át a Balatont 1925. augusztus 20-án, hiszen az ő emlékét legalább emléktábla őrzi a balatonfüredi Anna Grand Hotel előtti panteonban. Ám hiába keressük élete leírását a virtuális térben, egy-két cikk kivételével nem találunk adatot róla.

Hasonlóképpen alig tudunk meg valamit az internetet böngészve Stieber Lottiról vagy éppen Sipos Manciról, akik ugyancsak a múlt század húszas évei­nek voltak női úszócsillagai. A kor kívánalmainak megfelelően nem is csupán egy sportágban vitézkedtek, hiszen Stieber Lotti műkorcsolyázásban, Sipos Manci pedig vívásban is figyelemre méltó eredményeket ért el. Újsághírekből tudjuk, hogy mindketten edzőként folytatták pályafutásukat, ám a virtuális térben hiába keressük életrajzukat. Úgy tűnik, az utókor feledésre ítélte őket.

Pedig a Trianon után újjáéledő Magyarország kultúrájának és politikájának női hősei mellett az akkor izmosodó sportsikerek női bajnokai is megérdemelnék a kultuszt. Ignácz Rózsa és Tormay Cécile, Kéthly Anna és Schlachta Margit mellett ők is tanú­bizonyságai lehetnek annak, hogy az akkori magyar társadalom polgárosodása érdem alapján helyet adott polgártársnőinknek is. Nyugodtan nézhetünk tehát ebben a tekintetben az elődeinket korholók szemébe. Az akkori Magyarország kortársaival lépést tartva – azokhoz hasonlóan sok problémával küszködve – haladt azon az úton, amely a nála szerencsésebbek esetében a második világháború után a jóléti államhoz és soha nem látott jómódhoz vezetett.

Furcsának tűnhet, de ennek a folyamatnak ugyanúgy hősei voltak sportolónőink, mint politikus és művész társaik. Életpályájuk megismertetése az utókorral ezért nem csupán elfoglaltság nélküli hobbi­történészek unaloműzése kell hogy legyen, hanem a szó klasszikus értelmében vett ismeretterjesztés és nemzetnevelés. Azért, hogy a ma és a holnap magyarjai is büszkék lehessenek hőseinkre. 

A szerző közigazgatási és területfejlesztési miniszter.