Mit jelent az „államalkotó kultúra”? Mi a szerepe benne Isten Anyjának? Mi történik ezzel a kultúrával idegen megszállás idején? Egyebek közt ezekről kérdeztük a Magyarságkutató Intézet munkatársát.
A Magyarságkutató Intézet Trianon munkacsoportjának tudományos munkatársa, dr. Fabó Edit a „Dualizmuskori emlékezettörténet” kutatásának elindítója és projektvezetője a feltárás eredményeként felvetette az „államalkotó kultúra” fogalmát, amelynek történeti indokolását és jellegzetességeit tárgyaló írását 2024 tavaszán adta közre a Kommentár folyóiratban.
***
Nemrég elgondolkodtató tanulmányt publikált a Kommentárban Államalkotó kultúra címmel. A szöveg célja a „címszereplő” bevezetése, alapos meghatározása, ezt a fogalmat ugyanis korábban – legalábbis ilyen súllyal, tudatossággal – senki nem használta sem a hazai, sem a nemzetközi a történettudományban. Összefoglalná röviden – egyelőre nem direkte Magyarországra koncentrálva –, hogy mit kell értenünk az „államalkotó kultúra” fogalmán? Miben különbözik ez ön szerint az általában vett kultúrától?
Talán kezdjük az átfogóbb fogalommal. A kultúra – nagy általánosságban – az emberek közötti kapcsolatok és szerveződések módját jelenti. A szakirodalom ezt rendszerint olyan meghatározható embercsoportokra érti, amelyek létfenntartásuk érdekében alkalmazkodva a természeti adottságokhoz felhasználják azokat önmaguk és a közösség javára, és emellett az együvé tartozást megerősítő szokásokat alakítanak ki.
A közös múlt rendszerint egy adott helyhez kötődik, ezért az együtt élők osztoznak a közös sorsban, időtálló értékeket vallanak magukénak
– és büszkék az elért eredményekre, hogy minél biztosabb alapot adjanak a fennmaradásuknak.
Az emberi közösségek többféle szerveződési formát alkothatnak, így például családot, rokonságot, különböző tevékenységekhez tartozó csoportokat vagy baráti és hivatalos társaságokat, de mind közül a legösszetettebb képződmény az állam. Ha tehát egy körülhatárolható terület népessége huzamos időn át gyakorolt közösségi rendet, valamint országot tart fenn,
akkor az az ott lakók államalkotó kultúrájának az eredménye.
Milyen kutatásokon, kisebb és nagyobb megfigyeléseken keresztül jutott el a fogalom „feltalálásához”? Milyen „(eszme)történészi szükség” vitte el ebbe az irányba?
Az út a dualizmuskori nemzeti ünnepek, vagyis március 15-e és augusztus 20-a történetének kutatásán keresztül vezetett a fogalom felismeréséhez. Első lépésben a két ünnep kultusztörténeti összevetése történt meg. Megállapítást nyert, hogy a fiatalabb évfordulós megemlékezés forgatókönyve, fordulatai, kultuszképző rítusai követik a keresztény kultúrkörre jellemző mintát, amelynek legteljesebb megnyilvánulási formája Magyarországon a Szent István-nap volt. A második lépésben már kézenfekvőnek tűnt annak belátása, hogy ha a Kárpát-medencei keresztény ország létét megalapozó királynak, Szent Istvánnak és az általa létrehozott államiságnak ezeréves kultusza és története van, akkor az – az előbbi ismérvek alapján – az ott élők államalkotó kultúrájának teljesítménye.
Melyek a magyar „államalkotó kultúra” legerőteljesebb megkülönböztető jellegzetességei? Mennyire jelentős ezen a vonalon Szűz Mária – vagyis lényegében a természetfeletti – szerepe?
A magyar államalkotó kultúra képes volt megfelelni az egyes korszakok igényeinek, mégpedig azért, mert az uralkodó személyétől, valamint más hatalmi tényezőktől, vagyis az emberi érdekektől független vagy azok felett álló erkölcsi igazodási pontot képviselt. S éppen ezért volt mindenki számára elfogadható. A női lényegű természetfeletti erőnek, Szűz Máriának mindenképpen védelmező szerepe van, aki a kereszténység legfontosabb jellemzőit, többek között a tisztaságot, a kegyelmet, a biztonságot, a megnyugvást, a békességet, a szeretetet – az anyai gondoskodást jeleníti meg.
A Mária-tisztelet legfontosabb feladata az életet támogató moralitás fenntartása.
Az államalkotó kultúra inkább afféle grandiőz szikraként képzelendő el, vagy (részben) ellenkezőleg, az állam létrejöttét követően mintegy automatikusan „államfenntartó kultúrává” válik?
Az államalkotói kultúra kezdeményei megvoltak már Szent István előtt is. Ezek közé tartozik maga a vérszerződés aktusa. I. István király azonban Szűz Mária beemelésével elindított vagy folytatott egy, a régmúltból eredő legitimációs hagyományt, amely aztán később egyre elfogadottabbá vált azok között, akik az országhoz tartozónak tekintették magukat. Az országot oltalmazó Szűzanya kezébe került a főhatalom, így személyének – mint az államiság letéteményesének – tisztelete beépült a Szent királyhoz fűződő kultuszba. Az államfenntartói kultúra inkább az egyes korszakoknak megfelelő államalakulat működtetését fejezi ki.
Az államalkotó kultúra viszont olyan cselekvő tevékenységet jelöl, amelyben az államalkotó nép az idők során felmerülő igények és szükségszerűségek függvényében változtathat az együttélés közösségi rendjén.
Az állam és az ország erősödése vagy gyengülése rendszerint a korszakváltó erők természetétől függ.
Mi történik az „államalkotó kultúra” vonalán az adott ország életében beálló radikális változások – így például idegen megszállás – idején? Milyen módon „telel át” ilyenkor az „államalkotó kultúra”?
Az államalkotó kultúra a kritikus helyzetekben is felszínre tört.
A legnemesebb példa a Trianon után is magára találó Magyarország,
hiszen az önállóan gyakorolt államalkotó kultúra talaján volt kivitelezhető a túlélés és a megmaradás. De később is utat tört magának, ugyanis a kommunista diktatúrának véget vető 1956-os események során, amikor az adott államrend megbomlott, az emberek elkezdték megszervezni a közösségi rendet az önkormányzatiság alapján. Vagyis az államalkotó kultúra révén a közösségi élet egyből szervezett formát öltött a történelmi hagyományok mintájának megfelelően. A szocialista rendszer és szovjet katonai egységek távozása után
az emberekben megőrződött történeti tudat ismét elevenné tette a magyar államalkotó kultúrát és annak teljes eszmeiségét.
Azt állítja, hazánk az egyik olyan ország Európában, ahol jelenleg is élő a közös múlt tudata. Pontosan mit jelent ez? Kikre érvényes? A többségre – vagy esetleg valamiféle elitre? Mit jelent ebben az esetben az elevenség („a közös múlt élő tudata”)?
Minden jeles esemény alkalmával felcsendül a Himnusz, olykor a Szózat is. Mindkét költemény magába sűrítve felidézi a történelem nagy sorsfordulóit, amit az iskolában tanítanak, és amit a családtörténetek otthon kiegészítenek. A fohász nemcsak a magyar emberek fohásza, hanem mindazoké, akik a viharos magyar történelem későbbi századaiban csatlakoztak a Kárpát-medencében élőkhöz, és
letelepedve sorsközösséget vállaltak az államalkotó magyar néppel azért, hogy itt éljenek az ország védelmében, és cserébe maguk is hozzájáruljanak az ország gyarapításához.
Ám mindezzel együtt Magyarországon nemcsak a magyar néphagyományt ápoló egyesületek, hanem más nemzetiségek népi kultúráját gondozó körök is mindig megtalálhatóak voltak. A kiegyezés után kiépülő modern magyar állam vezetése ügyelt arra, hogy politikai nemzetként – és nem csak nemzetként – határozza meg a lakosság összességét azért, hogy magába foglalja a nemzetiségeket is. A politikai nemzet „korszerűsített” folytatása volt a korábbi hungarus-tudatnak, ami az országhoz való kötődést jelentette. Továbbá rendre jelentős teret kapnak a közelmúlt és a régmúlt irányadó történeti tapasztalatai a valószínűsített jövőképről szóló elképzelésekben.
Kérem, mondjon pár szót az „államalkotó kultúra” mint fogalom „történetelméleti hatóerejéről”! Milyen múltbéli események, fordulatok, illetve jelenlegi folyamatok mélyebb megértését – vagy további fontos fogalmak, és így értékes megfigyelések bevezetését – segítheti elő? És hogyan hathat – szerencsés esetben – az önmagunkról, a magyarságunkról való gondolkodásra?
A felvetés jogos:
ha van államalkotó kultúra, akkor létezhet állambontó kultúra,
mert az nyilvánvaló, hogy állambontó törekvések eddig is előfordultak. De ennek feltárása, igazolása vagy cáfolása már mélyreható tudományos vizsgálatot igényel ahhoz, hogy a történelmi folyamatokban is kimutathatóvá váljon.
A magyar államalkotó kultúra mindenképpen kiemeli a magyar történelem folyamatosságát, amelyben a magyar államiság tulajdonságai időről időre hangsúlyosabb támogató szerephez jutottak. A magyar állam uralmi jellegzetességei ugyanis más, az országot befolyás alatt tartó államhatalmakat is megerősítettek. Többek között
Mária Terézia is ezért tett sokat annak érdekében, hogy Szent Istvánt és a Szent Jobbot újból rangos megemlékezés övezze.
De ide sorolható az is, hogy a magyar Szent Koronához tartozó felségjogok a mindenkori magyar királyt megkerülhetetlen hatalmi tényezővé avatták, hiszen ezen előjogokkal akár a pápaválasztást is megvétózhatta. A kiegyezés sem jöhetett létre mindaddig, amíg Ausztria alkotmánya el nem készült és el nem fogadta az osztrák törvényhozás azért, hogy államjogilag a magyar fél egyenrangú szerződő partnere lehessen. Ferenc Józsefnek és a magyar politikai elitnek közös volt a célja: az állam működtetése, amit a magyar kormányzat a függetlenség védelmében és reményében tett meg. A felvonultatott példák arra utalnak, hogy a magyar államiság jogelvei különlegesen biztos uralmi helyzetet teremtettek.
S végül a legfontosabb az, hogy a magyar államalkotó kultúra tengelyében álló Szűz Mária mint az emberi érdekektől mentes erkölcsiség mindenkit befogad és elfogad, aki a benne összpontosuló értékrendet magáénak vallja úgy,
ahogy ezt a sok nemzetiséggel együtt élő államalkotó magyar nép is tette története során.
A Kárpát-medencei államalkotó kultúra lényege, hogy a magyarság képes volt megtartani azt a hagyományát, hogy más népekkel is el tudta fogadtatni az együttéléshez szükséges közös értékrendet.
Az elemző szerint ugyanis „nemcsak a Fidesz-szavazóknak jó, hogy van rezsicsökkentés, hanem a Tisza-szavazók túlnyomó részének is. Persze, vannak ott is teszlások és luxusbaloldaliak, de a szavazótáboruk nagy része az a rezsicsökkentés haszonélvezője.”
Mutatjuk a konkrét tapasztalatokat!
Az MMA-elnök szerint a bajok nem itt és nem most kezdődtek. Hanem amikor kétszázötven éve úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk életünkből a tekintélyt és legfőképpen a Fennvalót.
Ekkora aljasságra senki sem volt felkészülve.
Szoboszlai Tibor egészségügyi katonai felmentéssel rendelkezett, mivel szív-, és tüdőbeteg.
Két szélsőség van, az egyik gyűlöli, hogy magyarnak született, a másik véglet, amikor valaki az élete értelmének tekinti, hogy ő magyar. Lánczi András írása.
Az államfő és a miniszterelnök is megszólalt.
A vita ma már nem csupán gazdasági természetű, hanem stratégiai jelentőségű kérdés az egész térség számára.
Ők a következők.
