A magyar nemzeti oldalnak a szép emlékek ellenére nem volt maradása egy migrációpárti, a genderelméletet magáévá tevő pártcsaládban, amely 2022-től ráadásul a háborúpárti tábor főkolomposa lett.
Nyitóképen: Konrad Adenauer, Alcide de Gasperi, Robert Schuman, Dirk Stikker, Joseph Bech. Fotó: AFP / Roger Viollet
„Azt kívánjuk, Isten áldja meg a népet és ezt a művet Európa és a világ békéjének javára” – mondta 1949-ben Konrad Adenauer a német alaptörvény zárószavazása után. „Mindegy, meddig tart, de Oroszországot le kell győzni Ukrajnában.” Utóbbi idézet már Manfred Webertől, az Európai Néppárt (EPP) szintén német elnökétől származik. A nemzetére és Európára Isten áldását és békét kérő jobboldali vezető helyett most egy háborúpárti ballib akarnok áll előttünk, aki egész kontinensünk érdekeit elárulja. Ezt azonban megelőzte az értékek elárulása, az egykoron kereszténydemokrata pártcsalád felolvasztása a genderideológiát, migrációt és fegyveres pusztítást támogató baloldali masszában. Ez az a közösség, amelyre a Fidesz már évekkel ezelőtt rácsapta az ajtót, hogy aztán most Magyar Péter tántorogjon be rajta – nézzük hát meg az EPP alakváltozásának történetét!
Az EPP elődjének tekinthető, kereszténydemokratákat egybegyűjtő politikai közösség a világháborút követő békevágyból kisarjadó európai egység szervezeteivel egyidős. Az 1947-ben létrehozott, Konrad Adenauer, Alcide de Gasperi és Robert Schuman nevével fémjelzett Nouvelles Équipes Internationales (Új Európai Csoportok) a kontinentális integrációra a nyugati keresztény értékek védelmére szolgáló eszközként tekintett. Tagjai vallották, hogy „kizárólag a kereszténység hozhatja el az igazi demokráciát”.
Európa akkor tud fennmaradni, »a vízen is járni«, ha az eredeti értékei vezérlik”
Az EPP közvetlen előzményeként emlegetett ernyőszervezet, az EUCD a nevében hordozta a kereszténységet: European Union of Christian Democrats, vagyis Kereszténydemokraták Európai Uniója. 1976 és 1978 között az Európai Néppárt megalapításáról szóló tárgyalásokon komoly vita folyt arról, hogy a közösség megtartsa-e nevében a kereszténydemokrata jelzőt, s míg a Benelux, francia és olasz pártok emellett érveltek, és zárt tagságot szerettek volna, a németek a semlegesebb verzió mellett álltak ki, és azt akarták, hogy további szereplők is szabadon csatlakozhassanak.
Akkoriban azonban a németek még egészen mást értettek nyitottság alatt. A céljuk az volt, hogy formálisan nem kereszténydemokrata, de amúgy konzervatív pártok is felvételt nyerhessenek. A többiek viszont attól féltek, hogy ez „túlzottan jobbra” sodorhatja az EPP-t. Végül a kapukat kitárták, az elnevezés kapcsán pedig kompromisszum született, így jött létre az Európai Néppárt – Európai Közösség Kereszténydemokrata Pártjainak Szövetsége.
A kereszténydemokrácia ugyanakkor nem azt a vallási hagyományokat és kultúrát karakteresen képviselő politikát jelentette a Nyugaton, mint amit ma hazánkban. Ezt az irányzatot túl erősen hatotta át a humanizmus, a görög-római örökség, mi több, a felvilágosodás szellemisége. A jobbra sodródástól való félelmet pedig a világháborús tapasztalatok táplálták, illetve a baloldali stigmatizációs próbálkozások. Ezzel együtt a pártcsalád genezisétől a nyolcvanas évekig meghatározó volt az adenaueri gondolat: „azért kell az európai integráció útjára lépnünk, hogy megmentsük a nyugati kultúrát és a keresztény Európát”.
Európa tehát akkor tud fennmaradni, „a vízen is járni”, ha az eredeti értékei vezérlik. Sajnos azonban az a néppárt, amelyet a keresztény eszme követésére hoztak létre, története során sokszor inkább a tajtékzó hullámokra nézett. „Az új Európa erőteljesen azon lesz, hogy megvalósítsa a keresztény eszményeket” – állt az ernyőszervezet első, 1978-as programjában, amely felszólít az uniformitás, a társadalmi felelősség hiánya, valamint a növekvő materializmus és a marxista ideológia terjedése elleni fellépésre. Az ernyőszervezet tagjai ekkor még ragaszkodtak a keresztény perszonalizmus és a keresztényszociális gazdaság alappilléreihez, valamint az önmaga mellett a közössége iránt is felelősséggel tartozó egyén gondolatához, aki „saját érdekeit alárendeli a közösség legitim tekintélyének”.
Ezzel együtt már az 1968-as újbaloldali mozgalmak térnyerése is egyfajta elbizonytalanodást hozott. Az eredeti irány tartása helyett teret nyert az akcióképességet korlátozó szorongás. A jobboldali erők egyrészt attól tartottak, hogy a fősodor intoleránsnak, reakciósnak, fasisztának bélyegzi őket, másrészt pedig – miként a pártszövetség egykori főtitkára, az erősen középutas Thomas Jansen megfogalmazta –„a hatalom megszerzésének és megtartásának kényszere háttérbe szorított alapvető kérdéseket”. A kereszténydemokrata értékek képviseletét a hetvenes évektől mind jobban gyengítette a folyamatos balra sandítgatás, az integráció pedig eszközből céllá változott. A jobboldal a se hús, se hal politizálással elvesztette identitásképző erejét, nem kínált az embereknek megfelelő fogódzót, az ellenfél pedig átvette a kezdeményezést.
Az Alaptörvény azokat a gránittömböket porolta le, amelyekre Adenauer, De Gasperi és Schuman az egész kontinens jövőjét kívánták felépíteni”
A nyolcvanas években azonban az akkori néppárti vezetés észbe kapott. Nagy kár, hogy ennek jelenleg a szikrája sem látszik. Manfred Weberék legfeljebb ámításból tesznek gesztusokat néha, választások előtt a józan ész irányába, hogy kicsalják a hezitálók szavazatait, illetve növelhessék hatalmi mozgásterüket – hogy aztán őket is elárulják. Három évtizeddel ezelőtt azonban még élt a remény, és megkezdődött a hazatalálási projekt annak érdekében, hogy a kereszténydemokrácia új lendületet vehessen.
A folyamat 1992-ben ért révbe, amikor a néppárt athéni kongresszusán elfogadott alapprogramban újra elismerték és a politikai képviselet szintjére emelték „az evangéliumi tanításra alapozott keresztény értékek és a keresztény kulturális örökség között fennálló kapcsolatot”, valamint az „igazság transzcendentális” mivoltát. Bírálták a neoliberalizmust, illetve „a korlátlan gazdasági növekedés és a materialista életvitel mélyreható felülvizsgálatát” szorgalmazták, valamint rögzítették a csatlakozni vágyó közép- és kelet-európai partnerek „szigorú egyenjogúságát”. Ekkor még tudták, hogy „a patriotizmus és egy adott közösséghez való tartozás érzése természetes része az emberi létezésnek”.
Ezt követően azonban az öregedő néppárton mind jobban eluralkodott a politikai demencia. Megfeledkeztek a keresztény tanításokról, a hazafias gondolatokról és a család védelméről – akik viszont még emlékeztek minderre, azokra a progresszió által felzabált fősodor egyre ferdébb pillantásokat vetett. A „hivatalos néppárt” 2012-ben már „európai politikai unióra” vágyott, 2019-ben pedig megérkezett ahhoz az elképzeléshez, hogy „a nemzetállamok önmagukban már nem képesek teljes és hatékony védelmet biztosítani állampolgáraiknak”. Időközben a férfi és nő házasságán alapuló kötelék mellett „más életközösségi formák létezését és ezek szükségleteit is” felkarolták, a neoliberalizmus elutasítása helyett pedig megjelent a liberális demokrácia „meghatározó jellemzőként” történő elismerése. Annak kimondása, hogy „a populizmus és a nacionalizmus konfliktusban állnak a demokráciával, és nem összeegyeztethetők az EU-val”, a mainstreamben való teljes feloldódás végső jele.
Nálunk viszont 2010-ben megkezdődött a kereszténydemokrácia reneszánsza. A 2011-ben elfogadott Alaptörvény – amelynek R cikke kimondja, hogy „Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége” – éppen azokat a gránittömböket porolta le, amelyekre Adenauer, De Gasperi és Schuman az egész kontinens jövőjét kívánták felépíteni. Éppen ez volt az, amit a balliberális fősodorral egybeolvadó Weber-félék néppártja se kiköpni, se lenyelni nem tudott. Jelzésértékű, hogy ennek ellenére a hangadó Benelux és skandináv tagpártok a Fideszt nevezték árulónak 2020-ban.
A folyamat végeredménye világossá lett: ahogy a legtöbb nyugat- és észak-európai „jobbközép” politikai erőt, úgy ernyőszervezetüket is megette a fene, pontosabban a véleménykülönbségeket nem toleráló nyílt társadalom eszmeisége: ahogy ma lényegi társadalmi kérdésekben nincs különbség a Kereszténydemokrata Unió és Németország Szociáldemokrata Pártja vagy a spanyol Néppárt és a Spanyol Szocialista Munkáspárt között, úgy nagyítóval kell nézni, mi az, ami elválasztaná az EPP-t az európai szocialistáktól vagy liberálisoktól.
A magyar nemzeti oldalnak tehát a szép emlékek ellenére nem volt maradása egy migrációpárti, a genderelméletet magáévá tevő pártcsaládban, amely elkövette a legfőbb hibát, amit egy konzervatív politikai tömörülés elkövethet: elkezdett a liberálisok szabályai szerint játszani, s az ilyen színdarabokban bizony az utóbbiak töltik be a zsűri szerepét is.
Ha bárkiben maradt még kétség a kilépés helyessége mellett, azt az EPP háborúval kapcsolatos álláspontjának meg kellett győznie. 2014-ben Angela Merkel a kereszténydemokrata értékek és az európai érdekek mentén sikeresen lépett fel a krími konfliktus izolációjáért. 2022-ben azonban a magát jobboldalinak nevező szervezet Oroszország Ukrajna ellen intézett újabb támadását követően már a háborúpárti tábor főkolomposa lett. Ukrajna NATO-tagságát szorgalmazó nyilatkozatot fogadtak el, minimum nem veszik komolyan a háborús eszkaláció veszélyét, ráadásul elnökük európai atomfegyverről és Oroszország mindenáron történő legyőzéséről beszél (ami egy német esetében különösen hátborzongató).
És igen, ez az a néppárt, amelyhez a hazai baloldal új, önimádó üdvöskéje, Magyar Péter és Tiszája is csatlakozott – miközben Orbán Viktor létrehozott egy új, erős, valóban jobboldali európai pártcsaládot, és az uniós soros elnöki stafétát átvéve megcselekedte azt, amit a közösség vezetői bő két éve nem: érdemi tárgyalásokat folytatott Kijevben és Moszkvában a tűzszünet és a béke megteremtéséért. Ahogy nagy formátumú politikusok csinálják.
A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója.
Negyvenhat nap alatt egymást érték a törvényjavaslatok és a látványos politikai bejelentések, ám egy kérdés egyre hangsúlyosabbá válik: vajon áll-e valódi szellemi háttér a Tisza-kormány döntései mögött? Kovács András írása.
A Fidesz nemcsak politikailag bukott meg április 12-én, hanem erkölcsi értelemben is.
A miniszterelnök szerint a Manfred Weber vezette párttömörülés egyre erősebb.
Két új magyar képviselő csatlakozott az EP néppárti frakciójához.
Marieke Ehlers, a Patrióták Európáért frakció új főkoordinátora azt a feladatot kapta, hogy a Brüsszellel szemben kritikus jobboldali erőket tiltakozó mozgalomból törvényhozási befolyással rendelkező szereplővé alakítsa.
A Politico finoman élcelődik azon, hogy Weber gyanúsan sok mindent vezet egyszerre.
Az új kabinet számára minden feltétel adva van, hogy jó nemzetpolitikát vigyen. Veczán Zoltán írása.
A brit miniszterelnök a lemondása után már ki is nézte az új pozícióját.
