Az első szellemiség Jézus Krisztushoz nyúlik vissza, és az egyházak kialakulásának köszönhetően vált társadalmi alapkővé; míg az utóbbi a felvilágosodás forradalmaiban gyökerezik. Az első egyfajta védelmező magatartást (és politikai cselekvést) váltott ki és adott egyfajta azonosulási lehetőséget az egyén és a közösségek számára; a másik ellenben a befogadást, a sokszínűséget és a multikulturalizmust hirdette meg, hivatkozva a szabadság és az egyenlőség önkényes és forradalmi értelmezésére. Ez utóbbiban, az állandóan lángoló forradalmiság (szerintük progresszió) már átlépte a normális együttélés határait és sokszor ellentmond a józan (paraszti) észnek.
A nyugati civilizáció legrégebbi forrása az antikvitás mellett a keresztény – tágabb értelemben vett – kultúra.
Benne a magatartásunkat meghatározó összes morális normával; az igazság, az egyenlőség és a szabadság kétezer éve létező értelmezésével; a velünk élő, sokszor észrevétlen búvópatakként a cselekvésünket meghatározó hagyományokkal; a tradicionális közösségekkel, a férfira és nőre épülő családmodellel; és olyan láthatatlan, de az egyén felett álló értékekkel, amelyek iránytűként szolgálnak a társadalmi együttélés során.
Ennél sokkalta fiatalabb, mondhatni, „modernebb” kulturális alapjait adja a civilizációnknak a felvilágosodás forradalmi eszméje, amely ateista, sokszor materialista, és az együttélés normarendszerét az egyén egyenlőségére és szabadságára redukálja.
Ezt a szabadságot pedig vagy az egyénhez kötve igyekszik végteleníteni, vagy a kollektivizmus segítő karjával megteremtő egyenlőség fogalmába tuszkolni. Az előbbi politikai megnyilvánulása a liberalizmus, az utóbbié pedig a marxizmus, majd a kommunizmus és végül minden mai egalitarizmus.
A liberalizmus és a marxizmusból kialakult egalitárius gondolkodás – akár egy vallás – túllépve a plurális együttélés hagyományain, a normális létezés hitének hazug állításával lépett és lép ma is fel. Azaz
a liberalizmus és a kommunizmus sem ideológiaként akarja megméretni magát, hanem az egyetlen és kizárólagos, mindenhol terjesztendő kulturális entitásként fogalmazza meg önmagát.
Valláspótlékként működik.
A kérdés az, hogy képes lesz-e a nyugati civilizáció összeboronálni a különböző értékeket, le tud-e mondani a liberalizmus és az egalitárius, egyenlőségpárti tömb a kizárólagosság trónjáról; és mérsékeltebbé válik-e az utóbbi kettő, egyre szélsőségesebb megnyilvánulást mutató világkép. Azaz a baloldalon jellemző utópikus egyenlőségbe vetett hit és a liberálisok végtelenített, semmit és senkit nem tisztelő szabadságvágya képes lesz-e szélsőséges, romboló és dekadens létezéséből olyan világlátássá alakulni, amely képes elfogadni a keresztény kultúra értékeit. (Saját érdekében is, hisz a megmaradásról van szó.)
Nem belülről rohasztva a civilizációt, hanem együtt gondolkodva építeni és megvédeni a nyugati civilizáció jövőjét.
Polgárháború előtt állunk?
A Willkommenskultur és a 2015 után kialakult migrációs válság, a beilleszkedni képtelen tömegek, a kulturális polgárháború, a gyalázatos iszlám bűncselekmények és a terrorizmus fellángolása bizonyította, hogy a multikulturális társadalom eszménye utópia (vagy éppen disztópia) csupán.
A gyakorlat megcáfolta a multikulti ideálját. Persze, az utópistákat nem érdekli a valóság – de másokat igen.
Még akkor is, ha a valóságot megértőket ma intoleránsnak nevezik.
Robert D. Putnam, harvardi politikatudós professzor egy évtizedes kutatás eredményét publikálta 2007-ben. A kutatás során negyven amerikai közösségben vizsgálta meg kvantitatív módon a multikulturalizmusnak a bizalomra való hatását. A bizalmat nehéz mérni, de az eredmény kristálytisztán azt mutatta, hogy minél változatosabb kulturálisan egy közösség, annál kevesebb a bizalom tagjai között. Ez persze nem azt jelenti, hogy zárkózzunk be, de mindenképpen figyelmeztet azokra a határokra, amelyeket nem érdemes a végtelen nyitottság lázában átlépni.
A bevándorlás és leginkább az iszlám szellemiségű illegális migráció nem csupán megoldandó probléma, hanem civilizációnk fennmaradásának kérdése.
A jövőnk most és aszerint dől el, hogy miképp viszonyulunk a krízishez. Ehhez viszont a liberalizmus mai formáját kellene a napirendről levenni.
A felesleges viták helyett az önvédelemre kell felkészülni. Egyre égetőbb a kihívás, hisz a zsidó–keresztény kultúra mellett a klasszikus liberalizmust is komolyan támadja az iszlám. Sőt! Az első áldozat a liberalizmus lesz.