Nem supermanek, de minden helyzetre képesek reagálni – bemutatkoznak a magyar űrhajósok

Nyitó- és belső képek: Vadnai Szabolcs

„Kis lépés egy embernek de hatalmas ugrás az emberiségnek” – hangzott el a szállóigévé vált mondás 1969-ben, mikor az első asztronauta a Holdra lépett. Mi, magyarok – bár jócskán hozzájárultunk az űrkutatás fejlődéséhez – 1980-ig várnunk kellett arra, hogy azt mondhassuk, van űrhajósunk. Negyvennégy évvel Farkas Bertalan utazása után most Kapu Tibor és Cserényi Gyula előtt nyílik meg az a lehetőség, hogy az űrállomás fedélzetén teljesíthessenek szolgálatot. Az idevezető útról, a HUNOR-programról és az előttük álló feladatokról kérdeztük őket. Interjúnk.

***

Hogy indult a HUNOR Magyar Űrhajós Program? Milyen volt a fogadtatása?

Kapu Tibor: A Külgazdasági és Külügyminisztérium 2021 októberében indította el ezt a programot. 2022. január végéig várták a jelentkezéseket. Fontos tudni, hogy a program több részből áll: az izgalmasabb része, amelyre többen kíváncsiak, az az űrhajósok kiválasztása és kiképzése, de van egy tudományos oldala is, amely során azokat a kísérleteket választják ki, amelyeket a kutatóűrhajós felvisz majd a világűrbe.

A programot nagy érdeklődés övezte, mintegy 500 jelentkezés futott be, de ebből csak 247 volt érvényes. Ezt követte az első online kognitív teszt. Ezután már személyesen teszteltek minket Hamburgban, a Német Légügyi Hatóságnál (DLA), ebbe a körbe már csak 44-en jutottunk be. A DLA koordinálja az Európai Űrügynökség (ESA) űrhajós-kiválasztását is, tehát már az elején megfeleltettek minket azoknak az egészségügyi és kognitív elvárásoknak, amelyeknek egy ESA-űrhajósai is eleget kell, hogy tegyenek.

Ki az ideális űrhajós? Valóban csak „szuperemberek” léphetnek az űrállomás fedélzetére?

Cserényi Gyula: Már nem az 1970-es években élünk, amikor vadászrepülő pilótákra vagy katonákra volt szükség űrhajósként. Napjainkra teljesen megváltozott az űrhajósok szerepköre. Akkoriban repülni, vezetni kellett az űrhajót, műveleteket kellett végrehajtani egy pályára állás során. Ma már ezeknek a jelentős részét számítógépes rendszerek hajtják végre. S mivel 50 évvel ezelőtt még nem ismerték, hogy az űrbeli körülmények milyen hatással vannak az emberi szervezetre, nagyon beszűkültek az egészségügyi paraméterek. Ezért is vannak a köztudatban még mindig azok a sztereotípiák, hogy tökéletes a szemünk, nincsen lyukas fogunk. 

bár az igaz, hogy amalgám tömésünk nem lehet. Nekem tömött fogam és kontaktlencsém is van. Ugyanakkor szabályozott, hogy milyen magasak lehetünk, hány kilót nyomhatunk, mekkora lehet a testtömegindexünk (BMI). Sok paraméternek meg kell tehát felelni, számtalan orvosi és terheléses vizsgálaton kellett átesnünk ahhoz, hogy idáig eljuthassunk.

Van különbség űrhajós és űrhajós között?

Cs. Gy.: Van, és  igen, érdemes tisztázni, mi különböztet meg egy kutatóűrhajóst a többi űrhajóstól. A hagyományos értelemben vett űrhajósok feladata az űrállomás és a laboratóriumok üzemeltetése, „karbantartási feladatokat” látnak el, és csak kis részben végeznek kutatási feladatokat. Ez igaz a NASA-, a Roszkozmosz és a JAXA (Japán Űrügynökség) asztronautáira is.

Velük szemben a kutatóűrhajósok dolga az, hogy az űrállomás fedélzetén különböző kísérleteket, vizsgálatokat hajtsanak végre. 

emellett az űrhajósokkal szemben támasztott nemzetközi sztenderdeket minden ponton meghaladjuk. Ellenkező esetben kiestünk volna a kiválasztási folyamatból. 

Véleményem szerint az a jó űrhajós, aki szeret tanulni, szereti magát fejleszteni, és aki mindig érdeklődve áll a világhoz, hiszen csak így válhat alkalmassá erre a feladatra. Továbbá az a jó űrhajós, aki felkészült minden eshetőségre, és bármilyen helyzetre tud reagálni.

Gyermekkorotokban felmerült-e benneteket, hogy űrhajósok szeretnétek lenni, és Farkas Bertalan nyomdokába léptek?

K. T.: 1991-ben születtem, 11 évvel azután, hogy Farkas Bertalan az űrben járt. Így az én gyermekkoromnak nem volt szerves része az ő kultusza. Vadászpilóta akartam lenni, majd vadászgép-szerelő. Ráadásul apukám egy zseniális gépészmérnök, mindent ő javít meg otthon, amiből valamennyit átvettem tőle. Én is gépészmérnök lettem.

Ugyanakkor érdekes, hogy már gyerekkoromban is játszottam űrsiklóval,

Cs. Gy.: Nekem a terveim között szerepelt, hogy űrhajós legyek, de szerettem volna sebész, autóversenyző és vadászpilóta is lenni. Széles volt a skála. Engem alapvetően sok minden érdekelt a biológiától az orvostudományon át a táplálkozástudományig, végül villamosmérnök lettem. A mi generációnknak, fiatal felnőttként viszont nem volt a fejében, hogy űrhajósnak készüljön, hiszen nem volt erre reális lehetőség. Ugyanakkor a kiválasztás során találkoztunk olyan kollégával, aki külföldön nőtt fel, és kezdettől fogva arra készült, hogy űrhajós lesz. 

Az űripar fejlődésével valószínűleg egyre több űrmisszió indul, és egyre több olyan privát asztronauta is lesz, aki valamely űrállomáson fog tevékenykedni. Ezért felértékelődik majd az űrhajósok szerepe, akiknek rengeteg tudományos kutatást kell majd elvégezniük a jövőben. Ezért bízom abban, hogy a következő generáció már nem úgy nő fel, hogy az űrkutatás számukra nagyon távoli dolgot jelent. 

Farkas Bertalannal pedig azóta természetesen találkoztunk, ő is és mi is szeretnénk, hogy minél több időt tölthessen kettőnkkel a következő időszakban. Számomra, ami megdöbbentő volt, hogy bár már 44 éve annak, hogy a világűrben járt, elképesztő tudás birtokában van, amit át szeretne nekünk adni. Fantasztikus az az energia, amit sugároz.

Az elmúlt hónapokban mi jelentette számotokra a legnagyobb kihívást?

Cs. Gy.: Nagyon sok izgalmas lépcsőfoka volt a kiválasztásnak, elég csak Hamburgra vagy Kölnre gondolni. Talán mindkettőnk nevében kijelenthetem, hogy nagyon izgalmas volt az európai űrkutatás meghatározó központjaiba elutazni. A kiválasztás első éve – amíg a 247 főből végül 4 jelölt lett –, mindig tartogatott valami újdonságot, meglepetést. De voltak benne nagyon kimerítő szakaszok is, például a kéthetes csillebérci „technikai meghallgatás”: ez idő alatt naponta 3-4 órákat aludtunk és folyamatosan kísérleteket hajtottunk végre, amelyekről jegyzőkönyveket írtunk. Majd kezdetét vette a kiképzésünk, ahol olyan kihívásokkal szembesültünk – legyen az a repülés, a centrifuga vagy a hatnapos izolációs tréning –, amelyekkel valószínűleg nem lett volna dolgunk a programon kívül.

Utóbbi során a külvilágtól elzárva, a Terrorelhárítási Központ és a Semmelweis Egyetem szakértőinek közös szervezésében és felügyelete alatt, folyamatos gépzajban teltek a napjaink, aludni sem igazán hagytak bennünket és kevés tápanyagot kaptunk. 

Megemlíteném úgyszintén még azt a 20 perces műrepülő-gyakorlatot, amely minden fizikai és mentális képességünket igénybe vette. 

K. T.: Számomra a csillebérci kéthetes tréning volt rendkívül megterhelő: kevés alvás, sok tanulás. A műrepülés ugyancsak nagyon megterheli az emberi szervezetet. De nagyon emlékezetes marad számomra Hamburg, amikor először találkoztunk személyesen a többi jelölttel. Számos olyan kolléga volt köztünk, aki a saját szakterületén már akár országos hírnévvel rendelkezett.

Ekkor éreztem úgy, hogy nekem itt semmi esélyem nincs, és nehéz volt felnőni kezdetben a feladathoz. Mikor pedig négyen maradtunk, az jelentett nehézséget az elején, hogy eldöntsem, mennyi ebben a folyamatban a verseny, és mennyi a csapatmunka.

Abból pedig, hogy kezdetét vették az első tesztjeink, fakadt egy teljesítménykényszer, amelyet szintén le kellett győzni. Ezek voltak a lelki szempontból megterhelőbb mérföldkövek.

Milyen magyar kísérleteket és fejlesztéseket visztek magatokkal a Nemzetközi Űrállomásra?

Cs. Gy.: Öt alapkísérletünk van, amelyek lényegében életre hívták a HUNOR-programot. Van dozimetriai kísérlet, amely segítségével az űrbéli káros sugárzás várható hatásait lehet megbecsülni. Ebben már van tapasztalatunk, mivel a még ma is használatban lévő, továbbfejlesztett Pillét Farkas Bertalan ugyancsak magával vitte. Növénytermesztési kísérletünk is van, amelynek lényege, hogy egy minden részében ehető és nagyon ellenálló növényt szeretnének a súlytalanság állapotában növeszteni. A gyógyszerkísérletünk során pedig egy olyan hatóanyagot tesztelünk, amely egy hosszú űrutazás alatt lehet nagyon hasznos az űrhajósoknak. De lesz egy anyagtudományi kísérlet, szintén, amellyel azt igyekszünk kideríteni, hogy holdporból vagy vasporból hogyan lehetne építőanyagot készíteni. Az orvostudományi kísérlet egy telemedicinával foglalkozó kutatás lesz: 

biztosítva a megfelelő döntést az esetleges gyógykezeléséről.

Összességében elmondható, hogy a felsoroltak mind a hosszú távú űrutazásra irányulnak, de a fenti vizsgálatok a földi életre, a különböző tudományágakra is kihatnak, hasznot hajtanak.

Az alapkísérletek mellett egy nyílt felhívást is közzétett a program. Az arra beérkezett pályázatokat még értékelik a szakértők, de hamarosan azokról is többet fogunk tudni mondani.

A következő hónapok mit tartogatnak? Mikor lesz a nagy nap, amikor valamelyikőtök az ISS fedélzetére utazik?

Cs. Gy.: Még nincs pontos felbocsátási dátum. A NASA várhatóan a nyár folyamán fog pontosabb dátumot mondani. Ahhoz igazítják majd a képzésünket is Amerikában.

K. T.: A nyarat valószínűleg itthon töltjük, és folytatjuk, amit elkezdtünk: rengeteg edzés, rengeteg tanulás. A következő hetekben egy fokozottabb médiafigyelemnek is eleget kell tennünk, rengeteg interjúra járunk. A tavaly megszerzett pilótaképesítést pedig szinten kell tartani, így repülnünk is kell, hogy ne essünk ki a gyakorlatból.

Ennek során megismerjük majd az űrállomás rendszereit, moduljait, illetve annak a kapszulának a rakétáját, amely majd eljuttat minket az ISS-re. Arról nem beszélve, hogy össze kell szoknunk, valamint az összes magyar kísérletet el kell sajátítanunk úgy, hogy álmunkból felkeltve is végre tudjuk azokat hajtani.