„Csodálatos érzés volt, hogy az ISS-re a magyar trikolóros szkafanderemben mehettem be!” – Kapu Tibor a Mandinernek

Houstonban beszélgetünk, még egy darabig itt kell maradnia az USA-ban, meddig? 
Kicsivel több mint három hétig. Néhány napja érkeztünk vissza, San Diego partjainál landoltunk az óceánban, most egy kéthetes rehabilitációs időszakban vagyunk. Ezt követi újabb két hét, amikor megosztjuk a tapasztalatainkat az Axiom Space-szel, amely az utunkat szervezte és felügyelte, illetve a NASA-val és a SpaceX-szel. Ez összesen egy hónapot ölel fel, úgyhogy augusztus közepén tudok hazamenni. 

Mikor tisztult önben az adrenalin, mikor érezte, hogy tudatában van már annak, amit csinált? 
A visszaérkezés után körülbelül húsz perccel. A teljes küldetés majdnem három hét volt, húsz napot töltöttünk az űrben. Ez annyira intenzív volt, úgy végigpörgi az ember, hogy a megnyugvás csak a visszaérkezés utáni percekben tölti el. 

Sikerült minden kísérletet maradéktalanul elvégezni, amire megbízást kapott? 
Az előző pár napban több találkozónk volt, ahol kiértékeltük az elvégzett munkát, így most már bátran kimondható, hogy a huszonöt kísérletből huszonöt sikerült. Elképesztően büszkék vagyunk rá. Kiváló kontingenst hoztunk össze az utóbbi néhány évben a hunoros kollégákkal, ennek én csupán egy darabja vagyok: odamentem és végrehajtottam, ami a papírra le volt írva. Természetesen rengeteg tréning előzte meg a végrehajtási időszakot, a kísérletek száma is nagy volt, ráadásul a hatvanból huszonötöt mi vittünk fel, magyarok, vagyis a négyfős csapatból az átlagnál jóval többet. Amikor végeztem a projekteket, éreztem a több hónapot fent töltő NASA-s kollégák kíváncsi tekintetét a vállam fölött. Akkor döbbentem rá igazán, hogy a magyar program nagyon jól össze lett rakva. 

Amíg ön fenn volt az űrben, lenn előkerültek a kritikus, károgó hangok, hogy miből futotta erre, és hogyan fog ez megtérülni a magyar családoknak. Mit mondana nekik? 
Sokszor elhangzik űrhajósoktól, hogy amikor odafenn járnak, nem látszanak az országhatárok, nem látszanak azok a különbségek, amelyeket az ember a földön megél. Ez valóban így van. 

de vannak országok, amelyeket nehéz fentről felismerni, hiszen a határaik csak mesterséges vonalak. Ha emlékeznek rá, a felbocsátás után harminc másodpercem volt arra, hogy elhangozzanak tőlem az első magyar szavak a világűrben, akkor azt mondtam: a magyarok támogatása olyan, mint a hamu alatt nyugvó parázs. Azért használtam ezt a képet, mert azt vettem észre az utóbbi időben, amióta a küldetés elindult, hogy 

Személyesen írnak nekem, rengetegen üzennek. Érdekes az is, hogy a pozitív dolgokat úgy közlik az emberek, hogy más ne lássa, amikor viszont negatívan nyilvánulnak meg, azt nyilvános fórumon teszik. Vagyis bár úgy tűnik, sokan vannak, akik nem támogatják vagy nem hisznek egy ilyen program sikerében, ez nem így van. Sokkal több a pozitív hang, és ez rendkívül jó érzés, hatalmas örömmel és óriási büszkeséggel tölt el. 

És hogy miért éri meg? Rengeteg olyan hírt kaptam, miszerint a gyerekeket mélyen megérintette az eltelt három hét. 

Ha a gyermek űrhajós szeretne lenni, akkor van egy út, amelyen el lehet indulni. És az út végén ott a remény, amit ezzel a programmal szeretnénk nyújtani, és ami útközben erőt ad. 

Beszéljünk a támogatókról. Kik voltak azok, akik nélkül nem jutott volna idáig? 
Sokkal többen vannak, mint az ember gondolná. Kevés olyan arca van egy ilyen programnak, aki végül kikerül az emberek elé, de azon százak és ezrek munkája nélkül, akik az elmúlt években beletették az energiá­jukat, nyilván nem valósulhatott volna meg ez az álom. Közöttük ott van a Külgazdasági és Külügyminisztérium, ott van Ferencz Orsolya miniszteri biztos, akinek rengeteget köszönhetünk. A kezdetektől ő volt a program motorja, de természetesen ott van mellette minden hunoros kolléga. Amióta itt vagyok Houstonban, számos új munkatárs csatlakozott hozzájuk, nagy részüket még nem ismerem, úgyhogy alig várom, hogy végre hazamehessek és találkozzak velük. Az operatív csoporton kívül pedig ott van a családom és a barátaim. Onnantól kezdve, hogy 2023 márciusában négyünket kiválasztottak űrhajósjelöltnek, számos tekintetben megváltozott az életünk. Egy ilyen terhet nem lehet egyedül viselni, ez kihat a környezetemre. Amióta feljutottam a világűrbe, az utóbbi három hétben sok barátomat megkereste a média, hogy nyilatkozzanak, mondjanak rólam valamit. Hatalmas támogatást kaptam a szeretteimtől és barátaimtól, sok embernek tartozom hálával. 

Az űrállomáson oroszokkal is együtt dolgoztak. Milyen volt az együttműködés velük, szóba jött a háború? 
Egyáltalán nem jött szóba. A Nemzetközi Űr­állomást nem véletlenül hívjuk nemzetközi űrállomásnak. Ez egy hatalmas együttműködés, amely több mint huszonöt éve kering a világűrben a Föld felett. 

Soha nem volt fenn olyan probléma, hogy amerikai vagy orosz érdekek ütköztek volna. Akik oda feljutnak, csak egymásra számíthatnak. Tizenegyen voltunk, mi négyen plusz az állandó hétfős személyzetből hárman oroszok, a többiek pedig az amerikai szegmensben különböző nemzetekből. 

Ami a személyes részét illeti, jó arcok voltak, igazán vendégszeretők. Volt dolgom hivatalosan is az orosz szegmensben, hogy micsoda, az legyen meglepetés. Ha jól tudom, én vagyok az első olyan magáncég által felküldött űrhajós, akinek hivatalos dolga volt az orosz szegmensben. Nagy szó, hogy a kollégák otthon el tudták simítani és intézni, több hónapos munka eredménye volt az a húsz perc, amit ott töltöttem. Azután viszont kétnaponta átmentünk, megkínáltak kávéval, teával, mindennel. Finom volt az orosz űrkonyha. Minden héten egyszer volt egy közös vacsoránk, egyszer az amerikai, egyszer az orosz szegmensben. Akár a személyes, akár a munkakapcsolatot nézem, nem tudok rájuk semmi rosszat mondani. 

Bejárta a világot a kép, amelyen kitette a magyar zászlót. Mint amikor egy olimpikon a dobogó legfelső fokára lép. Milyen érzés volt a magyarságát odafenn megélni? 
Jó a hasonlat, mindkettő olyan dolog, amire egy teljes nemzet büszke lehet. Eszembe nem jutna persze Gulyás Michelle vagy mások olimpiai sportteljesítményéhez hasonlítani magam, hiszen ezek az emberek az egész életüket feltették a felkészülésre, Nobel-díjas sem vagyok, de annyiban megáll a párhuzam, hogy meggyőződésem, ez is egy nemzetegyesítő ügy. Az, hogy egyedüli magyarként ott lehettem a Nemzetközi Űrállomáson, és el tudtam végezni a munkám, rengeteget jelent nekem.

Édesanyámmal mindig néztük az olimpiát, és előttem van egy balatoni nyaralás, amikor Szilágyi Áronért szurkoltunk lángosozás közben. Annál nagyobb megtiszteltetést nehezen tudok elképzelni, hogy az ember a nemzeti mez viselésével a magyarságát képviselheti. 

Most az egyén megéléséről beszél. Azt érzi-e már, hogy nemzeti értelemben újra feltette az összmagyarságot a térképre? 
Értem a kérdést. Azt hiszem, igen, de erre még korai válaszolni. Szeretem azt gondolni, hogy a HUNOR egy hatalmas dolog kezdete, nagy lendületet kaptunk általa mind a programban dolgozók, mind az egész ország ahhoz, hogy folytassuk. Szeretném, ha az emberek hinnének benne. Persze túlzás azt állítani, hogy nem voltunk rajta a térképen, de vastagabb betűkkel írtuk fel a nevünket, az biztos. Ám az egy dolog, hogy feltesszük Magyarországot a térképre, de ott is kell tartani, és ezen még bőven kell dolgoznunk. 

Amikor felérkezett, volt egy rövid telefonbeszélgetése az édesanyjával. Hogy emlékszik rá? 
Kapuéknál családi szokás, hogy bárhová megyünk én és a húgom, anyát hívjuk, ha odaértünk. Ha pedig bármi van, apa jön értünk. Nagyjából három órával a felbocsátás előtt az indítóállás tornyában Floridában volt két percem, hogy beszéljek anyával. Elmondtam, hogy mennyire büszke vagyok rájuk, és azzal zártam, hogy hívlak, ha odaértem. Persze nem sejtettem, hogy ez így is lesz. 

Hogy sikerült? 
Később, amikor dokkoltunk, volt egy óránk az üdvözlőceremóniáig. Talán erről még nem is meséltem senkinek. Abban az egy órában a személyzet több mindennel meglepett minket. Azt mondták, csukjuk be a szemünket, és a csípőnknél fogva bevezettek minket a kupolába. Ez az űrállomás 360 fokos, hétablakos része, amely mindig a Földre néz. Elképesztő élmény volt, amit láttunk. 

Még volt negyven percünk az eseményig, így felajánlották, hogy felhívhatjuk a szüleinket, vagy akit akarunk. Akkor újra felhívtam anyát. Még Floridában voltak, a magyar kollégákkal nézték a dokkolást. Hallottam, mennyire boldog. A hangjából eltűnt a féltés, huszonhét órája voltunk addigra a világűrben, már megnyugodott ő is, én is. Utána lehetett elkezdeni dolgozni. 

Gondolom, a NASA-nál mindennek megvan a maga know-how-ja, a szimulációs programokkal felkészítették önöket az űrben való létezésre, de biztos vagyok abban, hogy a valóságban mást tapasztalt. Mi különbözött a leginkább attól, amit várt? 
Le kell szögezzem, hogy kivételes az a tréningkultúra, az a felfogás, amellyel a NASA-nál felkészítik az űrhajósokat az űrben való tartózkodásra. Sokat tanultam arról, hogyan lehet készülni egy küldetésre: rendkívül gyakorlatias módon. Egy ilyen tréningen hatalmas mennyiségű tudást szórnak ránk, az ember nehezen tudja elképzelni, hogy meglepetés érheti. A lebegés imitálására például van módszer a földön, parabolikus repülésnek hívjuk, mi is kipróbáltuk Dallasban. Ezzel meg lehet ugyan tapasztalni a lebegést, de amikor odafenn vagy, és folyamatosan lebegsz, nincs olyan, hogy állsz, nincs olyan, hogy ülsz, és el kell jutnod A pontból B-be, három-négy napig folyton bevered a fejed vagy a könyököd valamibe. A legegyszerűbb dolgok nem merülnek fel a tréning során. Például hogy figyelj arra, hogyan lebegsz arrébb, milyen fordulókat veszel, mert könnyen beütheted valamelyik testrészedet, könnyen meg tudsz zavarni valakit, vagy hozzáérsz olyasmihez, amihez nem szabad. 

Ötpercenként meg lehet ijeszteni a másikat, igaz? 
Létezik egy mondás, miszerint „space is scary” (az űr ijesztő). Mivel a tárgyak csendben lebegnek, ez azt is jelenti, hogy csendben oda tudsz lopózni másokhoz, és meg tudod őket ijeszteni. Angolul space legsnek, űrlábaknak hívják azt az állapotot, amikor a talpaddal meg a lábfejeddel mikromozgásokat végezve stabilizálni tudod magad, úgy, hogy már nem gondolkodsz rajta. Amikor viszont el kell indulnod valahova, és ki kell húznod a lábad egy ilyen kis fogódzkodóból, könnyen eltörheted a bokádat, ha sietsz. 

Már-már népmesei figura lett, a több száz emberből kiválasztott legkisebb fiú, akinek sikerült eljutnia a csúcsra. Érzi ezt? 
Még nehéz ezt megélni. A küldetés egyik leg­nagyobb szépsége számomra abban rejlett, hogy minden, ami velem történt, sokat adott az ottho­niaknak. Óriásplakátokon szerepeltem, én ugyan még nem láttam őket, de egész Magyarország látta. Nagy béta-szögnek hívják azt, amikor a Naphoz képest a Föld úgy áll, és a Földhöz képest az űrállomás úgy kering, hogy a nap mindig ránk süt. Ez azt jelenti, hogy az űrállomás körülbelül hat napig mindig napfényben van. Bárhol vagyunk, bárhol keringünk a Föld körül, mi mindig napfényben vagyunk. Ha otthon sötét van, és mi éppen elhaladunk Magyarország felett, akkor egy fényes pontként lebegünk. A barátaim közül szinte mindenki telepítette azokat az applikációkat, amelyekkel követni lehetett minket. Abban az erős napfényben mi semmit nem láttunk a Földből, koromfekete volt körülöttünk minden, minket viszont kiválóan láttak. Ezt az elképesztően szép látványt az otthoniak mind átélhették. 

Ha egy normális, jóérzésű ember hosszabb ideig távol van az otthonától, akkor természetes, hogy elfogja a honvágy. Létezik honvágy a bolygónk iránt is? 
Tudtam volna még hónapokig maradni, de jó volt visszatérni. Készen állnék újra felmenni, de jó végre megint találkozni, együtt lenni azokkal, akiket szeretek. Anyáék végig kint voltak velem az egy hónapos karanténperiódusban Floridában, de nem mehettünk egymáshoz közel, csak a koronavírus alatt megszokott távolságban lehettünk egymástól. Aztán felmentem a világűrbe, vagyis most már két hónapja nem értem azokhoz, akiket annyira szeretek. Ezt megtapasztalni a honvágy része, és annak a feloldása, ha az ember hazajön. Elképesztően jó érzés volt. Szerintem lehet az embernek honvágya a Föld iránt, talán nem három hét után, de idővel egészen biztosan. Magyarország után pedig már most is van honvágyam, szívesen ennék már rántott húst. (Nevet) 

A beszélgetés végén engedjen meg egy személyes kérdést. Gyerekkorom óta szeretem a sci-fi-filmeket, főleg azokat, amelyek elgondolkodtatnak az élet kérdéseiről. A küldetés után megfogalmazódott önben, hogy a misszió a gyakorlati, tudományos részén túl lelki vagy filozófiai értelemben valami újat tanított önnek a létezésről? 
Sokszor beszélnek az űrhajósok az overview-­effektusról, arról, amikor az ember kívülről tekint a Földre, és elfogja az érzés, hogy mágikus ereje van. Amikor a küldetésre készültem, nem gondoltam arra, hogy ehhez hasonlót fogok átélni. Aztán rádöbbentem, hogy mennyire egyedül vagyunk. Minden koromsötét a Földön kívül, de maga a Föld elképesztően gyönyörű. Nagyon fényes és nagyon színes. És ami még meglepő volt, és izgalmas is, hogy ötpercenként teljesen más területek felett jártunk az űrállomással. És mindig van felhő valahol, és mindig van vihar valahol. Nem vagyunk ehhez hozzászokva, otthon évi öt-tíz nagyobb viharunk van. Fenn az űrben rádöbbensz, hogy ezek a dolgok folyamatosan történnek, csak mindig máshol. Amikor neked van éppen jobb napod, másnak máshol rossz napja van. Minden dolog mindig történik valahol, csak elszórva. Ez rengeteg izgalmat ad a civilizációnak, és megtanít egyfajta alázatra. 

Sérülékenyek vagyunk? 
Én egyáltalán nem éreztem magunkat annak. Sokan mondják, hogy vékony a légkör, de az a vékony kis hártya a maga sérülékenységében védi a Földet. Az is lehet, hogy később más választ fogok majd adni, de én inkább azzal szembesültem, hogy itt egy hatalmas, élő bolygó. Ahogy ott lebegsz a kupolában, és felnézel, ott van feletted minden, a városok a sárga fényeikkel pókhálóként szövik be a teljes égboltot. Sok mindenről lehetne még mesélni, annyira gyönyörű volt, és olyan izgalmas, hogy letaglóz az élmény.

Nyitókép: Hornok Dávid/Hunor