És persze betiltanám Gárdonyit. Háborús propaganda. Lázítja az ifjúságot.

„Be kellene tiltani az ellenkezést.

Nem kellene annyit emlegetni

a Nyerges-tetőt. Vagy Úzvölgyét.

Le kellene tagadni az aradi vértanúkat.

Marosvásárhely márciusát.

Tizenkilencedikét és huszadikát.

Különösen a második napot.

A Szigeti veszedelem sem való

gyermekek kezébe.

A felnőttekébe sem.

Zrínyi kirohanása?

Miért? Hova? A halálba?

És persze betiltanám Gárdonyit.

Háborús propaganda.

Lázítja az ifjúságot.

Hogy nem szabad engedni a túlerőnek,

és mindenképpen meg kell védeni a várat?

Egy író nem állhat a háború pártján.

Megidézni Dobót, aki állítólag

a végsőkig hitt a győzelemben,

és várta a felmentő sereget?

Ráadásul utólag belekeveredett

valami korrupciós ügybe.

Bár valószínűleg koncepciós per volt,

ahogy ma neveznénk.

De mindez csak később történt,

az ostrom után. Gárdonyi

nem írt erről, inkább sietve

befejezte a regényt. Uszított Dobó is,

Mekcsey is. Hányan haltak meg

miattuk teljesen fölöslegesen?

Hiszen Eger várát talán igen,

de Magyarországot nem védhették meg.

Azt a százötven évet már akkor is

megjósolták a tisztánlátó elmék.

Vagy legalábbis megjósolhatták volna.

Sokkal többen voltak a törökök.

Fel kellett volna adni.

Tüzes kerék, ilyesmik?

Mire volt jó ez, Gergő?

És Vicuska? Meg Jancsika?

Jobb lett volna már a kezdet kezdetén

megegyezni a jumurdzsákokkal.

Elpazarolni több kondérnyi gulyáslevest?

Elvenni az éhezők szájától?

Hát miért? Jött mindenképpen a török.

Másfél évszázad minaret,

müezzin, kaftán, turbán.

Különben is onnan jöttek,

ahonnan egykor talán mi is.

Meg aztán gondoljunk a Pál utcai

fiúkra! Mi értelme volt, ha a grundot

elvették úgyis? Lehetett volna tudni,

hogy előbb-utóbb ez lesz belőle.

Azt mondjátok, hogy mégsem ugyanaz?

Hogy most másról van szó?

Ne erőltessem az analógiát?

Más helyzet, más nép, más haza?

Így van, ez az igazság.

Az ő népük. Az ő hazájuk. Az ő bajuk.

Be kellene tiltani az irodalmat.

És a történelmet is.”