Egy viccpárti pojácán kívül ugyan ki tudná együtt elképzelni Lenint, a Tanácsköztársaság rohanó alakját vagy Sztálin csizmáját a Turullal?

(Nyitókép: Magyar Nemzet / Bach Máté)

„(…) Isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak.”

E királyok lettek aztán a Kárpát-medencét 400 éven át uraló Árpád-ház sarjai, akik magukat Turul-nembelieknek nevezték, s amely dinasztia

Magyarnak lenni származás, nyelv, szokások, hagyományok, kultúra, történelmi összetartozás, de mindenekelőtt tudat kérdése. Úgy is fogalmazhatunk: magyar az, akinek fáj Trianon. De kiegészíthetem azzal, hogy a vérszerződéssel ezen a néven megszülető magyarságunkhoz tartozik, hogy több más szimbólum mellett (előtt) szent számunkra a turul.

Nem véletlenül áll identitásunk középpontjában (hasonlóan például a Szent Koronához vagy a címerünk bal oldalát kitöltő vörössel és ezüsttel hétszer vágott pajzsmező sávjaihoz); világháborús emlékműveken szerte az országban látható, de még a budai várban, Tatabányán az M1-es fölött, vagy éppenséggel az eredetileg Ferenc Józsefről elnevezett Szabadság hídon is felbukkan. Jellemzően a császár emlékének megörökítése őt magát is alig élte túl, míg a turulok a legvadabb kommunistákat is.

Ezúttal ismét az ebből a szempontból elég hányatott sorsú hegyvidéki turul került az ellenség célkeresztjébe.

A második világháború áldozatainak emelt emlékmű megvalósításáról 2004-ben született határozat, s bár „a fővárosi vezetés a Turul Szövetségre hivatkozva a turul szélsőjobboldaliságát hangoztatta, és mint antiszemita szimbólumot semmilyen körülmények között nem ajánlotta”, azért hosszas huzavona után végül az akkori kerületi polgármester, dr. Mitnyan György 2005. október 22-én felavatta Szmrecsányi Boldizsár alkotását a Böszörményi úton.

Már akkor is belénk – illetve nemzeti szimbólumainkba, és ezen keresztül az identitásunkba, a magyarságunkba, a hitünkbe – akartak belerúgni.

Fiatalabbaknak egy kis történelemóra: ezek mindig is ilyenek voltak,

Aki látta Donáth Annát vagy Kovács Gergelyt, az látta Demszky Gábort, Pető Ivánt, Biszku Bélát, Rákosi Mátyást, Kun Bélát, Szamuely Tibort.

De akkor is beletörött a bicskájuk, pedig sokkal erősebbek voltak (vagy annak tűntek), mint most. Nem értik, hogy egy transzcendens erővel szemben tehetetlenek. Ez egyébként a fő bajuk ezeknek az ateistáknak, hogy

Azt hiszik, pillanatnyi erődemonstrációval, valamiféle földi hatalommal le tudják győzni az istenit. 

Most jött egy újabb percemberke, aki már magát sem tudja komolyan venni, így kiröhögve azt a sok választóját is, akik észre sem veszik, mennyire megalázzák őket ezzel. Kovács Gergely, aki egy korábbi választáson azzal kampányolt, hogy saját szobrát állítja fel Budapesten – vagyis nagyjából sejthető, mi a viszonya az emlékművekhez, a tisztelethez –, most a Partizán választásértékelő műsorában arról beszélt, hogy „hivatalba lépése után a Szoborparkba fogják áthelyezni a kegyeletsértő turulszobrot”.

Hiszen ezt természetesen a Mi Hazánk elnöke nem hagyhatta szó nélkül, ahogy a bulvárlap fogalmazott: „Toroczkai László máris nekitámadt a kutyapártos Kovács Gergelynek: Megvédjük a turult!”

Vajon nem az-e a támadó, aki nem tudja, melyik országban él? Aki a maga szubkultúrájában elbódulva, a rózsadombit részben hegyvidékire cserélő, a Marx Tőkéje helyett mára a sajátját forgató, a jólétbe belegárgyult egykori káder- (Kádár-)dűlő népének fura ötletéből polgármesterré avanzsálva mindjárt a gyökereknél akar belemetszeni az életfába.

Ez ugyan elegendő lehet apróbb sikerekre, de a magyar társadalom többségével sosem fogják elfogadtatni magukat. Maradnak hát számukra az ilyen polgárháborús uszítások. Toroczkaié egy adekvát reakció, amivel az ő választóinál jóval szélesebb kör ért egyet.

amely éppenséggel szemben állt mindazzal a szellemiséggel, amit a turul képvisel. Egy viccpárti pojácán kívül ugyan ki tudná együtt elképzelni Lenint, a Tanácsköztársaság rohanó alakját vagy Sztálin csizmáját a turullal?

Egy ilyen ugri-bugri, kutyafülű kis Kovács Gergely prüszkölése valóban vicces a turul évezredeken átnyúló erejéhez képest.

Szerencsére senki sem veszi komolyan azt, aki programjában ingyen sört és örök életet szokott ígérni (plusz turult a szoborparkba; logikus).

Olyan ez, mint amikor Sztálin pökhendien odavetette: „A pápának hány hadosztálya van?”;

Körülbelül az a különbség, mint egy legendás madár és egy szerencsétlen nyomorék állat, egy kétfarkú kutya között.

Amikor az ukránok (akikért Gyurcsány szerint meg kellene halnunk) lefűrészelték a munkácsi várról a turult (hasonlóan bátor tett volt, mint amire Kovács készül), akkor az a Pilis fölött egy felhő képében repült át.

Az egyébként szép feladat lehetne, igazi kihívás egy komoly politikus számára, ha mindenáron turult akar röptetni.

Ebben talán még támogatnánk is.