Volt, amikor készen kaptuk az elnyomást, és csak szabadságharcokat robbanthattunk ki válaszul. Ha tetszik, ha nem, a magyar történelem epizódjainak – a történelmi tapasztalataink fényében – kétféle lehetséges kifutása van:
I. vesztes szabadságharc, és megalázó kibékülés az agresszorral
II. hintapolitika
Igaz, ami igaz, tartós sikert egyikben sem tudtunk felmutatni az elmúlt fél évezredben. Az egyoldalú elszegődés végül mindig eldurvul, aztán szabadságharc a vége, mert a magyarságnak van egy elég magas, ám egyértelmű tűréshatára. Így ez is csak időleges békét jelent. A hintapolitikában pedig elég egy-két elhibázott lépés, és évtizedek építőmunkája veszhet kárba. Ha irányítani akarjuk a saját sorsunkat – márpedig eddig mindig akartuk, miért pont most engednénk el? –, akkor csak a ravasz és türelmes hintapolitika marad. Abba érdemes sok energiát fektetni, hogy politikai nemzedékeken át olyan vezetők vegyék át egymástól a stafétát, akik értik, hogy hogyan és miért kell ezt csinálni.”