Lánczi András: Túl minden bonyolult érvelésen, végül csak egyetlen, érzelmekkel átszőtt gondolat számít – „végső soron igaza van”

(Nyitókép: STEFAN PUCHNER/AFP)

Mióta világ a világ, és még egy nap, az emberek többsége tanácstalanul áll az emberi ügyek megítélésekor, hogy vajon mi is a helyzet, kinek van igaza. Az egyik ezt mondja, a másik meg az ellenkezőjét. Hogyan igazodjak el? Rendszerint valamilyen végső nagy ítéletre vágynak a bizonytalan emberek, amely kimondja, kinek van igaza, pontosabban, hogy mi az igazság. Ha ez volna a dolgok rendje, akkor könnyű helyzetben lenne mindenki, hiszen ha létezik bárki, aki ki tudja mondani az igazságot, akkor fölösleges volna minden habozás, tépelődés, ne adj’ Isten gyötrődés.

Akit anya szült, tudja, hogy teljes bizonyosság sosincs, ezért sokan úgy érzik, hogy segítségre szorulnak. Régen az isteni kinyilatkoztatásra figyeltek, később inkább az egyéni emberi észre. A politikában azonban annyi a zavaró tényező, hogy még a véleményműsorba betelefonáló legmagabiztosabb ember is összezavarodik egy ponton. Két kiút van: vagy nincs igazság, vagy ha van, akkor kell legyen valamilyen alapja.

Egykor létezett a pénznek aranyfedezete. Ez azt jelentette, hogy a tényleges pénz és az arany értéke között szoros függés volt: egy pénz értékét az arany értékéhez viszonyítva állapították meg. Azt állítom, hogy párhuzam van a pénz aranyfedezete és a politikai kijelentések igazságfedezete között. Hogy mennyi a pénz értéke, s mi biztosítja ezt, az függ attól, hogy mennyit költ egy állam, milyenek a hitelfelvétel körülményei, ténylegesen mi történik a politikában egy adott pillanatban. Az első világháború egyik tartós következménye volt, hogy megszüntették a pénzek aranyfedezetét, azaz tetszés szerint lehetett pénzt nyomtatni, hitelt nyújtani. A dollár vált viszonyítási ponttá, de úgy, hogy az összes devizatranzakciónak ma csak a 2 százaléka felel meg a javak és szolgáltatások reális cseréjének, 98 százalékuk spekulatív. Vagyis nincs semmilyen fedezet, kivéve a bizalmat vagy a hitet. Arany, pénz, hitel – e három tényező befolyásolja a politikát is. Emiatt minden legmagasabb szintű politikai kijelentésnek – akarva-akaratlan – spekulatív ereje van egy valuta árfolyamára, kivéve az Egyesült Államokat és még talán Svájcot is. Innentől kezdve, persze más tényezők miatt is, az igazságnak spekulatív árfolyama keletkezik a politikában is.

Van-e fedezete az igazságnak? Ha volt is, ugyanúgy elveszett, mint a modern pénznek az aranyfedezete. Amikor volt, azt vagy az isteni kinyilatkoztatás, vagy az emberi racionalitás természetjogi állításai szolgáltatták. Valami azért van így vagy úgy, mert a természet szerint van: vannak férfiak és nők, vannak vezetők és vezetettek, van a család és van az egyén, van tekintély és van hűség, van igazság és van alázat, van vágy és van önuralom. Még az újkorban is a természetes igazságosságból vezették le az emberi jogokat, igaz, inkább már a politikai hedonizmus felfogása alapján, amely az embert mint természet nélküli társadalmi terméket kezdte el szemlélni. Ma semmit sem a természet szerint akarunk megítélni, hanem a modern individuális ész használatára hivatkozva, mint például az emberi méltóság vagy az egyenlőség fogalmát. A demokrácia is egyedül az emberek közti kompromisszumra hivatkozva igazolható. Pedig innen van a demokratikus politika olykor teljes hitelességi zűrzavara is. Bárki mondhat bármit és az ellenkezőjét. De a végén mindenkinek döntenie kell egy demokráciában. Van-e mércéje az igazságnak egy demokráciában? Túl minden bonyolult érvelésen, van egy egyszerű mérce: „végső soron igaza van”. A legkisebb természetes értelemmel bíró ember is hagyatkozhat erre a kitételre. Lehet kifogásom egy adott személlyel, párttal szemben egy konkrét ügyben, de végül csak egyetlen érzelmekkel átszőtt gondolat számít: „végső soron igaza van”. Ez afféle igazságfedezet, mert a mélyén ott rejlik az igazság megismerésének a lehetősége.

A szerző filozófus.