„Ez a buta, buta kis nép már megint nem érti, hogy én csakis érte, s nem ellene haragszom rá!”

Nyitóképünk illusztráció

Van az a – talán spanyol? – mese, amiben apa és fia viszik eladni a szamarat egy közeli városba. S akárhogy haladnak – vezetik az állatot kötőféken, ráül az apa, ráül a fiú, ráülnek ketten – a járókelők mindig találnak valamit, amibe beleköthetnek. A két hülyébe, akik vezetik a szamarat, ahelyett, hogy ráülnének; abba, hogy szegény fiú kutyagol, bezzeg a lusta öreg a szamáron pöffeszkedik; vagy fordítva, szegény öreg, bezzeg a lusta fiú; szegény szamár, nem sül ki a szemük, hogy ketten is nyúzzák; és így tovább.

Az egyik gyakran lovagolt vesszőparipa az úgynevezett társadalmi mobilitás – ezt szokás felhozni, mármint ennek a hiányát, és beágyazni a már jól kialakult diskurzusba: Magyarországon olyan iszonyú elkülönülés van, hogy az már szinte kasztrendszer, az egyenlőtlenségek tartóssá váltak, s az iskola sem javít a helyzeten, sőt (erről majd később).

Ehhez jön ugye az axiomatikus alapállás: a társadalmi mobilitás kell, a társadalmi mobilitás jó. És persze úgymond felmenő rendszerben odáig van is az egészben logika, hogy

– ezzel feltehetőleg mindenki egyet is ért.

Persze itt elválnak útjaink, a jobboldali alapállás ebben merőben meritokratikus, vagyis érdemalapú: nem az illető két szép szeméért, hanem a kiemelkedő teljesítményért jár a kiemelt odafigyelés a társadalom részéről; a baloldali meg azt mondja, hogy előbb bontsunk le minden különbséget, és amikor már ilyen szépen egyenlőek vagyunk, akkor... szóval

Se integrációban, mert az kultúrrasszista elnyomás, se fegyelemben, mert az a Foucault-i értelemben vett erőszak, se teljesítményben, mert az meg a középosztály értékrendjének oktrojálása, sőt, elitizmus.

Aztán amikor felbukkan az a narratíva, hogy az egyenlőséghez nemcsak felfelé, hanem lefelé is mobilisnak kell lenni,

Mert innen aztán csak egy lépés az ingatlanadó, a nyolckulcsos, polgárnyomorító jövedelemadó-rendszer, és eleve a megkérdőjelezése annak, hogy a gyerekünké lesz-e a lakás, amiért húsz-harminc évig dolgoztunk, vagy ez már afféle irtandó privilégium lesz a szép új világukban.

S persze ott van az oktatás kérdése, amivel el kellene jutni az úgynevezett társadalmi mobilitásig, de valahogy mindig csak a baj van vele, mint a spanyol csacsival. Ha poroszos, és sok a tananyag, az a bajuk – minek terhelik a gyerekeket olyannal, amit nem lehet két lépésből megenni vagy megizélni,

Ha gyakorlatias, akkor a gyerekek lelkéért szokás aggódni, hogy itten szakbarbárokat gyárt futószalagon összeszerelőország. Ha az anyag klasszikus, akkor beszűkült, ha modernizálják, talmi. Nem a nyelvvizsga számít, de miért törölték el a követelményét a diplomához, nincs elég szakmunkás, de minek képeznek többet, nincs elég orvos, tanár, de ne „kössék röghöz”.

egyenlősítsen és nyisson utat a társadalmi mobilitás terén, de ne követeljen; ne legyen szabad iskolaválasztás, mert az szegregációhoz vezet – de hogy, hogy nem, az ő gyerekének a körzete pont a Városmajor vagy a Marina part, pedig olyan szívesen adná prolik és cigányok közé.

Messzire szaladtunk: társadalmi mobilitás. Amikor felhúzott szemöldökkel, sokatmondó tekintettel szoktak bólogatni erre, mármint arra, hogy társadalmi mobilitás, márpedig az nincs, általában elmarad a definíció, vagyis hogy pontosan miképp is lenne jó, ha apa és fia hajtaná azt a szamarat. Mert igen hamar kiderülhet, hogy mindez nem más, mint a „szegény emez – gonosz amaz”, vagy nyugatiul: „elnyomott-privilegizált” felosztás üres rávetítése teljesen hétköznapi dolgokra.

A kormány megpörgette az építőipart, annyi gyár költözött be az országba, hogy már a munkásokat is importálni kell hozzá, a közmunkaprogram meg – a visszaélések ellenére – valódi ugródeszka lett sokaknak az előző kettőbe. Egy vállalkozó kedvű szakmunkás bére simán elérte egy mérnökét vagy orvosét, a gyári melósoké meg a tanárok, könyvtárosok, hivatali dolgozók, multis adminisztrátorok fizetését.

Egyfelől, mert roppantul irigy arra, hogy a keresleti-kínálati viszonyok miatt gyorsítósávban húzott el mellette az úgymond proletariátus, amelynek eddig az érdekeit kéretlenül is képviselte az Ibolya presszóban. Ez a fránya társadalmi mobilitás meg most se sikerült, csak lett egy rakás jómódú prolink. Aki mindemellett még hálás is a mostani szisztémának azért, hogy lett munkája meg pénze; bezzeg neki, az Értelmiséginek meg hálátlan,

Hol van itt az öntudat, hol van a kultúra, egyáltalán középosztálybeli-e az, aki…? Újabb kritériumok sora következik, fejcsóválás közepette.

S ennél még inkább idegesíti, hogy ez a parvenü-középosztály még csak fel sem fogja, hogy ez hiányzik belőle. Mármint a kultúra. Ráadásul az újdonsült polgártársak műveltsége, akinek akad, igencsak elavult. Miféle dolog, hogy a kedvenc költőjük Petőfi, szeretik Mikszáthot, Twaint meg Dumas-t, ha színházba járnak,

ami a tisztességes értelmiségi dolga. És van pofájuk így jól érezni magukat. Skandallum! Vagyis such a shame.

Úgy tűnik, valahol egészen másutt van a dolgok magva, már ha az ember nem törődik az önellentmondások magas labdáival. A pesti mindenkritikus bölcsész a lelke mélyén ugyanis azt szeretné, ha mindenki olyan lenne, mint ő. Bocsánat, pontosítanék:

Jelentsen ez két (és ritkán több, az már horthysta-rojalista eretnekség lenne) generáció által felhalmozott, hatezer kötetes könyvtárral, fejében Freudtól Byung-Chul Hanig, vagy ha úgy tetszik, Kanttol Harariig számos fontos és szép gondolattal, amihez olykor indokolatlanul sok év egyetemi padkoptatás, szakkollégium, és rendkívül számos fröccs szükséges.

Egyébként valóban nemes dolog hozzátenni az emberi kultúrához (a nemzeti kultúrát nyilván ebből a félinternacionalista hálózatos-nyugatos-elvágyódó szemszögből úgy lehet inkább értelmezni, mint ami annyiban hasznos, amennyiben a nagy egészhez adott fűszer; magában sosem lehet olyan önérték, mint a nagyra tartott nyugati vagy a divat által aktuálisan felkapott harmadikvilágbeli kannibál törzs kultúrája), ez becsülendő tevékenység, tiszteletet érdemel.

De énnél is mókásabb, amikor valaki az önjelölt néptribun szerepében azon kesereg, hogy ez a buta nép már megint nem érti, hogy ő csakis érte, s nem ellene haragszik rá. Ilyenkor szokás legyinteni – ezek ezt érdemlik! – és töröttszemüvegezni. Mondjuk az legalább őszinte.