Sulyok családjában – mint oly sok családban Magyarországon – nem ismerték a gyermekek a szüleik, nagyszüleik pontos élettörténetét.
Ungváry Krisztián írásában biztosítja olvasóit arról, hogy „senki sem felelős felmenői tetteiért”, majd kijelenti, hogy „azonban nem teheti meg, hogy valótlan állításokat terjeszt róluk”. Végül pedig ítéletet alkot, amely szerint „lehetetlen másra gondolni, mint arra, hogy Sulyok valótlanságai egyúttal tudatos hazugságok is”.
Szerintem sem felelős senki a felmenői tetteiért, s azokkal való szembesítésük attól sem válik helyessé, ha más hasonló eszközökkel jár el.
Ungváry cikkében úgy vélekedik, hogy én kettős mércével járok el, holott szerintem általában rendkívül helytelen ez a gyakorlat
(miképp a történésznek az az érvelési hibája is, hogy valamit azért lehet megtenni, mégha esetleg nem is helyes, mert más is megette), mindezekért azonban nem ragadnék tollat.
Sulyok Tamás évekkel ezelőtt alkotmánybíróként egy határon túli kis újság kérdésére válaszolt valamit az édesapjáról. Fogalmam sincs, hogy amit mondott, az igaz vagy sem,
abban azonban a szövegkörnyezetből és Sulyok életútjából következően biztos vagyok, hogy az egykori alkotmányőr a számára ismert igazságot adta elő.
Ez következik abból, hogy Sulyoknak semmilyen politikai motivációja nem volt akkor sem, s abból is, hogy jogászként egy kideríthető igazságról életszerűtlen, hogy konfabuláljon, ráadásul könnyűszerrel hivatkozhatott volna a kérdést megkerülve, részben hősies múltú rokonára, Sulyok Dezsőre, ha valamilyen összetett megfontolás szerint alakítja mondandóját.
Így a jószándékú olvasat nem lehet más, mint hogy Sulyok Tamás legjobb ismeretei szerint válaszolt. A kor viszonyait ismerő, gyanakvóbb attitűdű megközelítés az lehet,
hogy Sulyok családjában – mint oly sok családban Magyarországon – nem ismerték a gyermekek a szüleik, nagyszüleik pontos élettörténetét,
azokból a fragmentumokból építkeztek, amelyeket otthon hallottak.
Azonban Karsai László és Ungváry különböző (részben egymásnak ellentmondó) dokumentumapparátust vonultat fel, ezek alapján tesznek állításokat a köztársasági elnök apjáról és hoznak ítéletet kifejezetten rosszindulatú megközelítéssel annak gyermekéről.
Minthogy Sulyok Tamás édesapja már nem él, ennek a minden polgári jó ízlést mellőző eljárásnak aligha lehet más célja, mint a denunciálás,
az államfő apja az és az államfőben az apjáról élő kép révén a frissen megválasztott köztársasági elnök szavahihetőségének kétségbevonása. Ezt ellenszenves gyakorlatnak tartom, ám alkalmat ad arra, hogy a családi emlékezetről beszéljünk.
Az emlékezet azé, aki megműveli.
Ha a családi emlékezetet műveljük – felmenőinktől kérdezünk, utódainknak mesélünk –, akkor az őket körülvevő világot, a közelmúlt történelmét a családi sorseseményeken keresztül is értelmezni tudják.
Trianon, SOA, Don-kanyar, német megszállás, orosz megszállás, a magántulajdon kisajátítása, kulákosítás, a hitélettől való eltiltás, kilakoltatás, politikai üldöztetés, a mindent átszövő besúgói hálózat, a közelmúlt megannyi nemzeti traumájával egy vagy több is mindegyik családot érint. Minden családban vannak áldozatok.
S egy társadalomban, ahol rengeteg az áldozat, elkövetők is akadnak persze: a különböző rémuralmak végrehajtói, működtetői, s ilyen olyan szinten kollaboráló figurái.
Természetesen e kettő kevercséből is adódnak jónéhányan: kényszerből kollaboráló elkövetők, akik maguk egyúttal áldozatok is. Az erről való családi beszélgetés rengeteget segíthet, s ha már a rendszerváltás után elmaradt az egyetemes információs kárpótlás, a családon belül sose késő megtenni, amíg élnek, akiktől lehet kérdezni.
A felmenőket fel kell szabadítani attól a szorongástól, hogy egy másik korban élő, más viszonyok között felnövő utódaik ítéletet mondanának róluk, az utódokat biztatni kell arra, hogy legyenek kíváncsiak, kérdezzenek. Ezeknek a beszélgetéseknek az inspirálása, a mind több családtörténeti beszélgetés – aminek jó támasza lehet a régi fotók közös megtekintése, a tárgyi hagyaték, bútorok, eszközök kapcsán annak felidézése, hogy honnan van, mi a történetük – rengeteget segíthet.
A családtörténeti megértés munkája segítheti a szélesebb spektrumú történelmi megértést is.
A család emlékezet mozaikjaiból pedig összeállhat a nemzeti emlékezet.
Történelmi tények szükségképp nem ismerhetőek meg tapasztalati úton, ahhoz azonban, hogy az ismereti, analitikus úton megszerzett tudásunknak mélyebb érvénye legyen, rengeteget segít a beszélgetés családtagjainkkal. Nem mellesleg ezek a beszélgetések a családi kapcsolatok elmélyítésén túl a történeti megismerés igényét is erősíthetik ráadásul az így feltárt tények a történészek munkáit is segíthetik.
Mindennek sokkal több értelme van, mint a rosszindulatú vádiratok megfogalmazásának és hazugság-bélyegek felstemplizésének.
Ui: A fenti írást eredetileg a Telexben kívántam megjelentetni, mivel ott jelent meg Ungváry Krisztián cikke, amire reflektálok. Ám a Telex főszerkesztője nem válaszolt e-mailemre, akarva-akaratlan azt a látszatot keltve, hogy lapjában nem a vita híve, hanem csupán egy doktriner álláspont „iránymutató közlésének”.
Nyitókép: Attila Kisbenedek / AFP
Kocsis Máté a Fidesz frakcióvezetője vasárnap egy hosszú Facebook bejegyzésben alaposan elemezte a kormánypártok választási kudarcát, írt az árulókról és a várható töténésekről is. Írásában kitért a Matolcsy családra és Borbás Marcsira is.
Sokak szerint az ilyen konfliktusok Magyar idő előtti távozásához járulhatnak hozzá.
A kormányfő-jelölt a köztársasági elnök haladéktalan lemondását követelte.
A leköszönő miniszterelnököt Semjén Zsolt is elkísérte a Sándor-palotába.
Magyar Péter világossá tette: a Tisza pártnak nincs konkrét köztársasági elnök jelöltje.
Aki nem érzi, hogy kiváltság magyarnak lenni, az nem tudja, hová született – mondta Schmittné Makray Katalin a Mandiner és DPK közös műsora, a Kollázs legújabb részében. Az olimpiai ezüstérmes tornász, Schmitt Pál volt köztársasági elnök felesége elképzelni sem tudja, hogyan vészelne át az emberiség egy világháborút.
„Ez a barátság tart és tartani fog” – mondta a lengyel elnök.
A hirtelen leállást a megugró üzemanyagárak és a folyamatos sztrájkok okozták.
Csaknem 10 ezer műalkotás sorsa továbbra is ismeretlen.
