Jogász, történelemtanár Sulyok Tamás édesapjának ügyéről: Nem a múlt feltárása volt Karsai és Ungváry célja, hanem a lejáratás

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner

***

Írta: Kelemen Miklós jogász, történelemtanár

Dr. Sulyok László ellen háborús és népellenes bűncselekmény elkövetésének gyanújával nyomoztak. A 81/1945 ME rendelet alapján (törvényerőre emelte az 1945. évi VII. tcv. 1. §-a) 

13§. Háborús bűnös az is:

1. aki nyomtatványban (bármilyen módon sokszorosított iratban), gyülekezet előtt elmondott beszédben vagy rádió útján a háborúba lépésre vagy a háború fokozottabb mértékben való folytatására izgatott

A nyomozati iratokban az ún. népellenes bűncselekmény elkövetésének gyanúját is rögzítették: 

17. §. Népellenes bűntettben bűnös az is:

2. aki anélkül, hogy evégből vele szemben közvetlenül vagy közvetve kényszert alkalmaztatott volna, a németek által Magyarországon szervezett Volksbundba tagként belépett vagy fasiszta, illetőleg demokráciaellenes pártban, szervezetben vagy alakulatban tisztséget vállalt avagy tagként tevékeny működést fejtett ki;

4. aki kényszerű szükség nélkül a nép- vagy demokráciaellenes hírverés szolgálatába szegődött.

Ezekért a bűncselekményekért a népbíróság halálbüntetést is kiszabhatott, hiszen az  1440/1945. számú miniszterelnöki rendelet előírta, hogy halálos ítélet kiszabható arra is, „aki nyomtatványban (bármilyen módon sokszorosított iratban), gyülekezet előtt elmondott beszédben vagy rádió útján a háború fokozottabb mértékben való folytatására izgatott” „aki nem vezető jellegű cselekményével a nyilas mozgalomnak segítséget nyújtott a hatalom megszerzéséhez vagy megtartásához” „aki a háborús hírverés szolgálatában jelentős szellemi munkát végzett.”

Halálbüntetést az 1440/1945. számú miniszterelnöki rendelet 2. §-a szerint akkor lehetett kiszabni, „ha a cselekmény tárgyi súlyával és a vádlott alanyi bűnösségének fokával egyedül a halálbüntetés áll arányban.” Ennél nagyobb mérlegelési szabadságot nehéz lett volna jogszabályba foglalva megfogalmazni. A népbíróságok ugyanis sok esetben elfogultan és a legalapvetőbb jogszabályokat is megsértve jártak el. 

Bevezették a politikai bűncselekmény fogalmát. Ezt a „tényállást” a jogalkalmazó hatóságnak kellett észlelnie, illetve minősítenie. Eszerint egy cselekmény/bűncselekmény, akkor lesz politikai tartalmú, ha a jogalkalmazó a megsértett jogtárgy minősége, a vádlott személye, az elkövetés módja, a tettes szándéka, az elérni kívánt cél és a bekövetkezett eredmény minősége alapján annak minősíti. Rendkívüli befolyással bírt a cselekmény jogi minősítésére az elkövetés helye és ideje. Ezzel még tovább tágították a népbíróságok önkényes ítélkezési jogkörét. 

Magyarországon ugyanis, hogy minél gyorsabban a Magyar Kommunista Párt irányítása alá kerüljön a jogalkalmazás is, először a 81/1945. ME sz. rendelet, illetve az 1945. évi VII. tc. alapján a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonása ürügyén szervezték meg, mint politikai különbíróságokat, a népbíróságokat. Létrehozásukat nem a fegyverszüneti egyezmény írta elő – annak 14. pontjában kizárólag a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatását és az érdekelt kormányoknak kiadatását rögzítették –, hiszen a háborús és népellenes bűncselekményeket a rendes bíróságok is letárgyalhatták volna, hanem a Magyar Kommunista Párt azon törekvése, hogy egy olyan bíróságot hozzon létre, amelynek az irányítását szinte teljes mértékben uralta.

A vádat az igazságügyminiszter által kinevezett népügyészségek képviselték, akik szinte kivétel nélkül a Magyar Kommunista Párt által befolyásolható személyek voltak, hiszen 1945. VII. 21-től 1950. VII. 17-ig az igazságügyminiszter az elvileg szociáldemokrata, valójában a Magyar Kommunista Párt által irányított dr. Ries István volt. 

A népbírósági tanács tagjait a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt párt (Magyar Kommunista Párt, [1938-ig Magyarországi, utána Szociáldemokrata Párt, Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt, Nemzeti Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt) jelölte ki. Az igazságügyminiszter minden tanács mellé jogvégzett tanácsvezető bírót és helyettes bírót nevezett ki, de nekik nem volt szavazati joguk. Ilyen népbírók voltak: dr. Jankó Péter, aki a háborús főbűnösök mellett a Magyar Testvéri Közösség tagjaival szemben indított törvénysértő büntetőeljárások vádlottjait, majd Rajk Lászlót és társait marasztalta el, dr. Jónás Béla többek között a Rajk–Brankov-ügy mellékpereiben ítélkezett. Dr. Olti Vilmos, aki az egykori szociáldemokrata Peyer Károllyal és társaival szemben koholt büntetőügyben, majd Szabó Kornéllal és társaival, az ún. Nitrokémia-perben, az Asztalos Jánossal és társával, az ún. Ppócspetri-perügyben, az Actio Catholica vezetőivel, Mihalovics Zsigmonddal és társaival, a MAORT vezetőivel, Papp Simonnal és társaival, a Földművelési Minisztérium munkatársaival, dr. Perneczky Bélával és 83 társával, a Mindszenty József esztergomi prímással-, valamint a Grősz József kalocsai érsekkel és társaival szemben indított törvénysértő büntetőperekben ítélkező bíró stb.

Az 1440/1945. ME sz. rendelet a népbírósági tanácsok létszámát ötről hat főre emelte, s a hatodik rendes és a póttagot az addigra teljes mértékben kommunista vezetés alá vont Országos Szakszervezeti Tanács helyi szerve jelölhette ki. Az 1947. évi XXXIV. tv. megszüntette a szakszervezetek és a Polgári Demokrata Párt bíróküldési jogát. Egyúttal a szakbíró a tanács teljes jogú tagjává vált.

A népbíróságoktól a Népbíróságok Országos Tanácsához lehetett fellebbezni, melynek tagjai az említett öt párt 1-1 bírói és ügyvédi képesítéssel rendelkező kiküldöttjei voltak. A tanács elnökét közülük jelölte ki az igazságügyminiszter, azaz dr. Ries István.

A Magyar Kommunista Párt kezdettől fogva ellenőrzése és irányítása alatt tartotta a népbíróságokat, ezt dr. Major Ákos, – a Budapesti Néptörvényszék első elnöke, (akinek egyébként bírói szakvizsgája sem volt), majd a Népbíróságok Országos Tanácsának vezetője is volt, – utólag elismerte. 

A Magyar Kommunista Párt irányítása alatt álló újságok, elsősorban a Szabad Nép uszító hangnemben követelte egyes vádlottak esetében a minél súlyosabb büntetést. (A felkorbácsolt indulatok miatt a vádlottakkal szemben lincselések és atrocitások is előfordultak. Időnként még a szovjet hatóságok is beavatkoztak. Ennek ellenére, ha mégis felmentő ítélet született, a titkosrendőrség internálta a népbíróság által ártatlannak nyilvánított embereket. (Ezt hívták úgynevezett visszakérésnek.)

A népbíróságok a valódi háborús és népellenes bűnelkövetők mellett egyre több ártatlant ítéltek el. A Horthy- korszak ismert politikusait és minden, a kommunistákkal nem szimpatizáló közéleti személyt igyekeztek bebörtönözni, sőt halálra ítélni. Pl. köztársaság ellenes összeesküvés, Mindszenty per.

A „fordulat éve” után a „rendes bíróságokat” is a szovjet modellnek megfelelően szervezték át. Az 1949. évi XX. tv., a Magyar Népköztársaság Alkotmánya ugyan deklarálta, hogy „A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alávetve.” (41. §. (2). Ezzel szemben az állampárt és az Igazságügyminisztérium is utasíthatta a bíróságokat, hogy milyen ítélkezési gyakorlatot kövessenek egyes ügyekben.

Egyetlen eltérést engedtek: a magyar bíróságok nem épültek be teljes mértékben a helyi tanácsok szervezetébe, hanem megőrizték külön szervezetüket; „csak” az Igazságügy- minisztérium végezhette el „külső” irányításukat.

Az 1950. évi IV. tv., amely az Alkotmányt is módosította, kiiktatta az ítélőtáblákat. (Az 1949. évi 9. sz. tvr. felsőbíróságnak nevezte.) A miniszteri indoklás szerint: „az igazságügyi apparátusunkat szervezetileg összhangba hozzuk a tanácsrendszerrel és ezzel megteremtjük a tanácsok és az igazságszolgáltatás együttműködésének szervezeti előfeltételeit”. (Mivel a tanácsrendszer nem ismert ítélőtáblának megfelelő területi egységet.)

A három szintre zsugorított bírósági szervezetre tekintettel a perorvoslati lehetőségeket is csökkenteni kellett. Ennek megfelelően a tvr. általános érvénnyel kimondta, hogy másodfokú bírói ítélet ellen további fellebbvitelnek (fellebbezés, felfolyamodás, felülvizsgálat) sem peres, sem pedig nem peres eljárásban helye nincs.

A Kúria helyébe a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága lépett. Jelzés értékű, hogy nem csak a nevet, hanem az épületet is elvették. Eltávolították az épületből Stróbl Alajos Justitia szobrát és eltüntették a homlokzaton lévő I. Ferenc királytól származó jelmondatot is: Iustitia regnorum fundamentum. (Az igazság az országok talpköve.)

Szovjet mintára Magyarországon is bevezették az ún. népi ülnöki rendszert, ami elvileg a laikus elemek közreműködését jelentette volna a bírósági munkában. Valójában megbízható káderekkel akarták ellenőrizni a „gyanús” jogászokat. Keleti Ferenc a Polgári Perrendtartási törvény vezérszónoka kijelentette: „A népi ülnökök tehát a mi polgári bíráskodásunkban a proletárdiktatúra erősítésének harcos osztagai, a szocialista törvényesség betartásának éber segítői.” Az Alkotmány, mint elvet említette, a 1949. évi XI. sz. tv. pedig már konkrét szabályzását adta a népi ülnöki rendszernek. Eszerint a bírósági tanácsok kezdetben mind első, mind pedig másodfokon népi ülnökökkel működtek.

A népbírósági eljárás alá vont személy még abban sem reménykedhetett, hogy megfelelő ügyvédi védelmet kaphat. Az ügyvédek a szovjet megszállás kezdetétől fogva folyamatos fenyegetettség állapotába kerültek. A korabeli sajtó és sok esetben a hatóságok körében is rendszeresen elhangzott az a kijelentés, hogy nincs is szükség ügyvédekre.

A háborús és népellenes bűncselekmények elkövetőit ne próbálják meg védelmezni. Sorra távolították el a megbízhatatlannak, reakciósnak minősített ügyvédeket. Az Államvédelmi Hatóság listát állított össze azokról az ügyvédekről, akikről azt feltételezte, hogy annyira megbízhatók, hogy eljárhatnak a népbírósági ún. 00-ás ügyekben. Olyan is előfordult, hogy azért tartóztattak le egy ügyvédet, mert megpróbálta védői feladatait ellátni. Sérült tehát az ügyfélegyenlőség elve.

A nyomozás megszüntetésének kérdése

A háborús és népellenes bűncselekmények esetében a politikai rendőrség (PRO/ÁVO/ÁVH) nyomozott. A magyar politikai rendőrséget a szovjet titkosszolgálat irányításával, mintegy az NKVD „fiókszervezeteként” hozták létre már 1945. január 18-án mint a Belügyminisztérium a Politikai Rendészeti Osztályát, Péter Gábor vezetésével. Hivatalosan február 2-án jött létre a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága Politikai (Rendészeti) Osztálya, amelybe csak megbízható kommunistákat vettek fel. Erről Rákosi Mátyás így nyilatkozott: „Egyetlen hely volt, amelynek vezetését pártunk az első perctől kezdve magának követelte, és ahol semmi néven nevezendő megoszlásban, koalíciós számarányba nem ment bele: ez az Államvédelmi Hatóság volt. […] Keményen kézben tartottuk, s gondoskodtunk róla, hogy a demokráciáért folytatott harcnak biztos és éles fegyvere maradjon.”

Míg a Magyar Kommunista Párt budapesti vezetése Péter Gábort nevezte ki, addig a Debrecenben ülésező Ideiglenes Kormány Tömpe András vezetésével hozott létre egy nyomozócsoportot. A kezdetben párhuzamosan működő és egymással is vetélkedő két Politikai Rendészeti Osztályt (a budapesti és a vidéki politikai rendészeti osztályt) 1946 októberében belügyminiszteri rendelettel egyesítették. Így jött létre a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) Péter Gábor vezetésével (535.059/1946. M. E. sz. rendelet).

A második nyomozás idején (1949-1950) Rajk Lászlót leváltották a Belügyminisztérium éléről és utóda, Kádár János a legelső intézkedései között a 288.009/1948. BM sz. rendelettel egyrészt az Államvédelmi Osztálynak új elnevezést adtak – Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) –, ami a hivatali hierarchiában is jelentősebb pozíciót eredményezett, másrészről kiterjesztették a hatáskörét: határőrizet, útlevélügyek, folyamrendészet, légirendészet, Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság.

Az első nyomozás (1945)

1945. december 31-én az 1896. évi XXXIII. tc. 101. § 3.-ra hivatkozva, amely szerint, ha „a további eljárástól bizonyítékok hiánya vagy azok megszerzésének rendkívüli nehézsége miatt eredmény nem várható,” a Székesfehérvári Népügyészség 645/1945. nü. 1945. december 31-én az 1896. évi XXXIII. tc. 101. § 3.-ra hivatkozva, amely szerint, ha „a további eljárástól bizonyítékok hiánya vagy azok megszerzésének rendkívüli nehézsége miatt eredmény nem várható,” a Székesfehérvári Népügyészség 645/1945. nü. szám alatt kelt határozatával a nyomozást megszüntette. Nyilvánvaló, hogy nem tartották annyira fontosnak az ügyet, hogy a több ezer feljelentés közepette komolyabban foglalkozzanak vele.

A második nyomozás (1949-1950)

1949. február 14-én dr. Donner Tibor népügyész pótnyomozást rendelt el. Itt már a 81/1945. évi M. E. sz. rendelet 17. § 4. („aki kényszerű szükség nélkül a nép- vagy demokráciaellenes hírverés szolgálatába szegődött”) pontra is hivatkoztak. A tanúvallomások viszont nem igazolták a vádat. Sőt a tanuk azt is elmondták, hogy az újságcikket nem Dr. Sulyok László, hanem a közismerten antiszemita Marschall Rafael ciszterci szerzetes írta. Marschall Rafael 1888-ban született Székesfehérvárott és a székesfehérvári cisztercita gimnáziumban tanított, ahol eljárás is indult ellene az antiszemita megnyilvánulásai miatt. Egyébként is 1944. május 1. – 1944. augusztus. 1. közötti időszakban Marschall Rafael szerkesztette a Híradó című periodikát, amely a Ciszterci Rend Székesfehérvári Szent István-Gimnáziuma Mária-kongregációjának nyári közlönye volt. Emellett könyveket is írt. Mindebből következik, hogy sokkal inkább lehetett az újságcikk szerzője, mint dr. Sulyok László. Nem lehet az sem véletlen, hogy attól félve, hogy letartóztatják, ezért a II. világháború után elmenekült Magyarországról, és 1968-ban Ausztriában halt meg.

Dr. Sulyok László Marschall Rafaellel ellentétben több alkalommal is segített zsidó származású honfitársain. Dr. Jámbor Zsigmond ügyvéd 1950. február 3-án, az Államvédelmi Hatóság előtt tett vallomásában kijelentette: „Nevezett egyébként az üldözött zsidósággal jó viszonyt tartott fenn.” Dr. Miklós Géza ügyvéd a tanúvallomásában azt is kijelentette, hogy dr. Sulyok László a zsidótörvény után erősen exponálta magát a zsidóság mellett. Ezért nem kutatták fel, mint gyanúsítottat, sőt az újságcikket sem szerezték be. Így nem is szerepel a Székesfehérvári Napló az ügyészségi iratok között. 

A tanúvallomások hitelességét erősíti, hogy azokat rendszerint esküvel kellett megerősíteni. Ilyenkor nyomatékosan felhívták a tanú figyelmét a hamis tanúzás bűncselekményének a súlyosságára.

Jelen esetben olyan ügyvédek tettek dr. Sulyok Lászlót tisztázó tanúvallomást, akik jogi ismereteik révén jól tudták, hogy ezzel mit kockáztatnak. Egyébként is akkoriban tucatjával zártak ki az ügyvédi kamarából. Az 1950-ben tanúvallomást tett ügyvédeknek már át kellett esniük egy igazolási eljáráson, vagy meg kellett úszniuk a B listázást is.

Az Államvédelmi Hatóság, mint nagy létszámú testület folyamatosan tartoztatott le embereket, gyűjtötte az információkat. A kommunistapárti illetékesek mégsem voltak teljesen elégedett velük. Felrótták nekik, hogy „hiányzik belőlük a kellő vadászszenvedély.”A politikai rendőrségnek folyamatosan eredményt kellett produkálniuk. Az ellenséget gyűlölniük kellett és azt az utasítást kapták, hogy inkább száz ártatlan bűnhődjön, mint hogy akár egyetlen „bűnös” mentesüljön a büntetéstől. Rákosi Mátyás kijelentette: „Ahol fát vágják, ott a forgács is hullik.”

Egyébként is a nyomozás megszüntetése és vádelejtés ilyen ügyekben csak az igazságügyminiszteri hozzájárulással volt lehetséges 2500/1945. M. E. sz. rendelet 4. §.: „A 81/1945. M. E. számú rendelet (Rt. 1945. évf. 17. o.) 11. §-ában (az 1.440/ 1945. M. E. számú rendelet 6. §-ában), 13. §-ában (az 1.440/1945. M. E. számú rendelet 8. §-ban (Rt. 1945. évf. 121. o.), úgyszintén 15. §-ának (az 1.440/1945. M. E. számú rendelet 10. §-ának) 1.—4. pontjaiban meghatározott cselekmények miatt indított eljárásban a népügyész a nyomozást csupán az igazságügyminiszter hozzájárulásával szüntetheti meg és a vádat csupán az igazságügyminiszter hozzájárulásával ejtheti el.”

Ráadásul az (81/1945. M. E. rendelet 6.§.-a előírta, hogy „Bűnvádi eljárás a szökésben levő terhelt ellen is lefolytatható az 1921. III. tc. 12. § 2. bekezdésében foglalt korlátok között azzal, hogy a terheltet nem kell hirdetmény utján megidézni, de a tárgyalás kitűzését a terhelt utolsó lakhelyén 30 nappal előbb szokásos módon meg kell hirdetni. Ennek elmulasztása az eljárás megsemmisítésének okául nem szolgálhat.”

„Ha a főtárgyalás adatai szerint a terhelt olyan cselekményt követett el, amelyre a fennálló jogszabályok halálbüntetést állapítanak meg, a terhelt távolléte a halálbüntetés kiszabását és a megfelelő mellékbüntetések megállapítását nem akadályozza. A terhelt távollétében hozott halálos ítélet ellen az ítélet meghozatalakor fellebbezés bejelentésének nincs helye és az ítélet pénzbüntetést, illetőleg vagyonelkobzást megállapító részében végrehajtható.” Mindebből logikusan következik, hogy az Államvédelmi Hatóság, illetve a Budapesti Államügyészség olyannyira nem látta bizonyítottnak a vádakat, hogy nem látta értelmét tovább nyomozni dr. Sulyok László után. (1950-ben az ÁVH már olyan hatalmas apparátussal és besúgó hálózattal rendelkezett, hogy nagy valószínűséggel, ha akarják könnyen megtalálták volna a Kiskunfélegyházára, a felesége családjához költözött ügyvédet.) Még a hivatkozott újságot sem szerezték be, pedig ahhoz még nyomozniuk sem kellett volna. Ehelyett az 1950. áü. 30.931/1. számú határozattal az ügyészség megszüntette a nyomozást. 

Válaszok egyes felvetésekre (Szubjektív megjegyzések)

Otthon a családban egy jogász nem büntetőjogi kategóriákban gondolkodik az édesapjáról. Amit a szülők egy gyermeknek mondanak az olyan, mint a „Szentírás.” Nem kétkednek benne, nem rohannak a hatóságokhoz, hivatalokhoz mindezt leellenőrizni. Egyébként is az édesapa a rendszerváltozás előtt meghalt. Addig neki óvatosan kellett nyilatkoznia. A gyerekek sokszor nem is a tényleges kijelentések, hanem a véletlenül meghallott mondat foszlányokból értesültek a családi titkokról. A rendszerváltoztatás után sem ment a magyar lakosság legnagyobb része a titkosszolgálatok töredékes iratait őrző levéltárba, illetve az egyes iratőrző kutatóhelyekre, hogy lenyomozzák a családjukat. 

Karsai László és Ungváry Krisztián szerint minden közszereplőnek ugyanúgy kutatnia kellene a szülei és a nagyszülei után, ahogy azt a zsidótörvények előírták. A történésznek azonban sine ira et studio kellene kutatnia, nem pedig politikai aktivistaként vádaskodnia. Csak azért, hogy dr. Sulyok Lászlót besározzák, három ügyvédet a hamis tanúzás bűncselekményével vádolják. (Most ennek a három ügyvédnek a leszármazottjainak is sajtópert kellene indítania?) Karsai és Ungváry szerint a cél szentesíti az eszközt.

Nem a múlt feltárása volt a céljuk, hanem a lejáratás. Ezzel megtagadták a történészi hivatást. Bizonyítékok nélkül tették közzé nem bizonyított állításaikat. Nem gondolnak arra, hogy ezzel nem csak egy közszereplőt, hanem annak egész családját támadják meg. Dr. Sulyok László dédunokái is bűnhődjenek a hamis vádak miatt?

Karsai szerint dr. Sulyok László néhány hónap börtönt kapott volna. Aki egy kicsit is ismeri a korabeli népbírósági gyakorlatot az tudja, hogy ezt nem lehetett előre, de még utólag sem tudni. Az ítéleteket befolyásolta a nyomozó hatóságok hozzáállása, a népbíróság összetétele és a kommunista sajtó esetleges uszítása, az eljáró tanács tagjainak verbális terrorizálása nagyban befolyásolta az ítéleteket. Komolyan gondolja Karsai, hogy 1944 nyarán, egy a náci Németország által megszállt országban, amikor a szovjet csapatok hamarosan elérik Magyarország határát, el lehetett volna indítani egy sajtópert? Ekkor valójában az emberek a túlélésért küzdöttek!

Ungváry szerint dr. Sulyok Lászlót „felmentették,” semmi oka nem volt tovább bujkálni. Valójában csak a nyomozást szüntették meg. Egyébként is a tudós történész szerint az ÁVH ezen határozatáról akkoriban egy magyar állampolgár honnan értesülhetett? Ungváry szakértelmére jellemző, hogy a nyomozati szakban lévő ügyet tárgyalásnak véli. A tárgyalás mint köztudott, azonban a bíróság, az idő tájt köztudottan nem független ítélkező fórum előtt zajlott. Ungváry szerint nem figyelték meg sem az államvédelmi, sem az állambiztonsági szervek dr. Sulyok Lászlót! Honnan tudja, kutatott-e a titkosszolgálati levéltárban és ott nem talált vonatkozó adatokat? A negatív bizonyítás a legnehezebb. Biztos, hogy néhány nap alatt átnézett minden iratot? Biztos, hogy meg van minden irat?

Egy nem bizonyított vádat rögvest közzé is tetettek a Wikipédiában. A gyanútlan olvasót félrevezetik. Tényként közölnek általuk kitalált feltételezéseket olyan korabeli s kései jogpolitikai, napi politikai környezettel körítve, hogy a köztársasági elnök édesapjának minél súlyosabb megítélését érjék el. 

Végül egy jogilag nem releváns megjegyzés. Karsai László azt írja, hogy Székesfehérvár és Kiskunfélegyháza közötti távolság 121 kilométer. Ez igaz, de légvonalban, repülővel. Valószínűleg 1945-ben Székesfehérvárról Kiskunfélegyházára elutazni csak vasúttal lehetett, ami 164 kilométer. Ezt talán a korszak kutatójának is sikerült volna kiderítenie.