„Nem igaz már, ami a Szózatban áll: hogy itt élned, halnod kell” – magyarázza a gyermekeknek vastagon szedett betűkkel Tóta W. Árpád bácsi

(Nyitókép: képernyőfotó)

Kódolatlan hetek vannak Tóta W. Árpád Kispolgár című „gyermekújságjánál” – így most az okostelefontalanok is belekukkanthatnak,

és mit tanulhatnak ebben a fene nagy diktatúrában azok a nebulók, akiknek etikatanára (saját elmondása szerint) minden tanórát a Kispolgár aktuális cikkeinek elolvastatásával és megbeszélésével indít.

„Mégis mi az a nemzet?” – hangzik az izgalmas kérdés március 15. alkalmából, amire kapják is a kíváncsi diákok a választ: „A nemzetet leggyakrabban három jellemzővel szokták körberajzolni. Ezek: a terület, a kultúra és a nyelv. Tehát a németek azok, akik Németországban élnek, szeretik a sört meg a káposztát, és németül beszélnek.” Hogy aztán erre a premisszára alapozva érkezzék az érvelés: a terület szempontja ma már nem játszik, hiszen csomó magyar él például Angliában, tehát „Nem igaz már, ami a Szózatban áll: hogy itt élned, halnod kell”.

ráadásul a manga is sok magyar gyereknek jöhet be jobban, mint Jókai. Maradna a nyelv „mint a nemzet határa”, de az azt jelentené (állítja továbbra is Tóta W.), hogy aki nagyon jól megtanul angolul, az angol és amerikai is lesz. A végkövetkeztetés: sehogy se stimmelnek ezek manapság,

és bár a nemzet „az elmúlt százötven év fontos szervezőereje volt”, simán lehet, hogy száz év múlva már nem is lesz lényeges „az a kupacnyi kultúra, szokás és hagyomány, amit magyarnak nevezünk”. De aggodalomra ok nincs: akkor majd a nemzet helyét másfajta közösségek fogják betölteni.

Most tekintsünk el attól, hogy Tóta W. szerint a nemzet mint kötelék 150 éve vált meghatározóvá, miközben 2024 mínusz (minimum) 1848 egyenlő 176, ha pedig a 176-ot a kisdiák 150-nek kerekítené, azért pontlevonás járna a matekdogában.

Magam is tanultam pedagógiát, tisztában vagyok vele, hogy tízéveseknek leegyszerűsítve szokás magyarázni – az azonban mégis sajátos,

„A német szereti a sört” – ez például pont az utóbbi, ráadásul minden muszlimot automatikusan kirekesztene a német nemzetből. A magyarok által is kedvelt pizza példája is jó béna – valamiért a pizzériák rendre olasz nevet viselnek, az utazók „igazi pizzát” akarnak kóstolni Nápolyban, a mammák elborzadva nézik, hogy egyes országokban pizzának nevezik az ananászos lepényt; és úgy általában, a pizzaevés az ember fejében jóval inkább kapcsolódik össze a mediterrán dolce vitával, mint egy lappföldi rénszarvasszánnal. Ezen pont semennyit nem változtat az, hogy egy adott gluténérzékeny Giovanni szokott-e durumlisztes, kövön sütött margheritát fogyasztani, vagy valamiért a muszaka jön be neki jobban. Ő attól még simán olasz marad, csak éppen egy olyan olasz, aki nem eszik pizzát.

Azon állítás, hogy a kultúra nem határozza meg a nemzetet, hiszen a nemzetnek nem minden tagja kedveli az adott kultúra minden egyes elemét, vészesen hasonlít ahhoz, hogy a biológia nem határozza meg a nemeket, mert előfordulnak férfi kinézetű emberek, akik szülnek. Tényleg ne menjünk bele ebbe az utcába, mert nagyon gyorsan az elmegyógyintézetbe vezet.

Aztán itt a „terület” mint a nemzet szempontjából állítólagosan meghaladott tényező

Könnyen lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet, de nem rémlik, hogy Tóta W. Árpád „a konkrét lakóhely indifferens” érvével bármikor is publicisztikában nyugtatta volna meg azokat, akiket aggaszt, hogy fiatalok külföldre költöznek, esetleg ott alapítanak családot, és így lassanként angollá vagy németté válnak (ahogyan egyébként egy Pestre vetődő dél-olasz is simán elmagyarosodhat, ha szabad egy egészen vékony személyes szálat idefűznöm). Vagy ha Tóta W. maga is tisztában van a rendszerint három generáció alatt lezajló nyelvcsere jelenségével, illetve az elcsatolt területeken gyakori asszimilációval, akkor

Bonyolult lenne elmagyarázni egy érdeklődő tízévesnek, hogy míg a Magyarországon felcseperedő diák alapértelmezetten magyarul tanul írni-olvasni-táncolni, addig a szórványmagyarságban élőknek ehhez szombati iskolába kell járniuk, ha egyáltalán akad a közelben olyasmi?

Az meg aztán pláne érthetetlen, hogyan jut eszébe Tóta W. Árpádnak, hogy a nyelv és a nemzet közötti összefüggés egyet jelentene az angolul megtanuló magyar ember britté és (és!) amerikaivá válásával. Pont ez a lényeg: hét-nyolc nyelvet simán megtanulhat az, akinek efféle tálentum adatott, de attól még messze nem fogja hét-nyolc (illetve nyelvfüggően akár több tucat) nemzethez tartozónak érezni magát, ha egyébként egy teljesen más nyelvben és kultúrában éli mindennapjait. „Minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár” – ezt az elvet az iskolás is megérti, tehát

Mint ahogy azt is simán felfogná a felsős, hogy a „hygge” szó nem véletlenül a bekuckózós dánoké, a „saudade” pedig egy kontinensszéli hajósnemzeté. Vagy hogy aki „shoppingol”, az rendszerint plázába megy, nem az őstermelői piacra.

Luxemburg aztán igazán befogadó, európai, modern és talán Tótawé-konform országnak is tekinthető, ehhez képest ott például az a külföldi válhat állampolgárrá és ezáltal a nemzet tagjává, aki legalább öt éve az országban él, levizsgázott történelmi és állampolgári ismeretekből, és (nem „vagy”, hanem „és”) beszél luxemburgiul.

Pedig arrafelé hivatalos nyelv a francia is és a német is, nyilvánvalóan el lehet azokkal boldogulni, de valami miatt a nemzethez tartozáshoz kifejezetten feltétel a vicces luxemburgi nyelv minimális elsajátítása. Talán mert a nagy Németország és a nagy Franciaország közé ékelődve az önálló identitáshoz nélkülözhetetlen egy francia szavakkal tűzdelt német dialektus saját nyelvként való művelése. Nem máskor, mint 2024-ben, amikor Tóta W. Árpád szerint „a nemzetet létrehozó keretek feloldódnak”, mert „a modern gazdaságnak már szűk egy átlagos ország”. A világ bármely adóoptimalizáló cégét örömmel fogadó szűkös Luxemburg 1984-ben tette nemzeti nyelvvé a luxemburgit, az annak standardizálásával és előmozdításával foglalkozó állami intézmény létrehozásáról pedig szűk hat évvel ezelőtt, a liberális Xavier Bettel kormánya alatt született törvény –

„Nem igaz már, ami a Szózatban áll: hogy itt élned, halnod kell” – magyarázza a gyerekeknek vastagon szedett betűkkel az újságíró, mintha 1836-ban, a vers keletkezésekor törvény tiltotta volna a külföldre költözést. Szép üzenet március 15-én: kispolgárok, a forradalom és a szabadságharc hősei 176 évvel ezelőtt a szabad magyar nemzetért adták életüket, hogy máig is munkaszüneti nappal ünnepelhessük őket –

Még véletlenül se kell úgy éreznetek, hogy amit a szép- és ősszüleitek a reformkorban nektek is jóelőre felépítettek, azt lehetőség szerint érdemes lenne továbbadnotok a dédunokáitoknak.

Mehet a lecsóba. Vagy a pizzára. Whatever.