Nahát, a magyar már inkább vállal gyereket, mint a svéd – erre találjon valami jóféle Orbán-ellenes magyarázatot a DK!

(Nyitókép: AFP/ATTILA KISBENEDEK)

***

Azon nem feltétlenül kell fennakadni, amikor Dobrev Klára az Európai Szocialisták Pártjának római kongresszusán tájékoztatja a világ közvéleményét, hogy bezzeg egykor „a Baltikumtól a román és a bolgár tengerpartig, Lengyelországban, Szlovákiában és Csehországban mindenki úgy nézett ránk, magyarokra, hogy olyan életmódot és életszínvonalat akartak, mint amilyen nekünk volt”, csak aztán – „több mint tíz éve” –

Akadjanak fenn az ilyesmin a vélt vagy valós múltszépítésre oly kényes történészek, ha van idejük egy-egy családi legendárium gondos és szigorú fektcsekkelése között.

Arra azonban azért érdemes rácsodálkozni, amikor az Európai Unió statisztikai hivatala azt mutatja: nem várt területen sikerült az utóbbi években megelőzni még a skandináv bezzegországokat is.

Mégpedig a termékenységi rátában. Amelynek tekintetében leszögezendő ugyan, hogy örömködésre és pláne elégedettségre (különösen a legfrissebb KSH-számok fényében) semmiféle ok nincs, de mégiscsak tény, hogy

Jó, jó, csak a hatodik legtöbb – de ahhoz képest, hogy 2009-2011 tájékán még fixen a legutolsó helyen állt az ország, nem tekinthető eleve elrendeltnek ez a mostani helyezés. Igaz továbbá, hogy Románia és Csehország bezzeg még termékenyebb – csakhogy esetükben eleve magasabb volt a bázis.

tényleg sok sikert minden dékásnak ahhoz, hogy erre a jelenségre találjon egy racionális Orbán-ellenes magyarázatot.

Mindeközben ugyanis a hagyományosan gyerekbarátnak ismert és kiszámítható körülményeket biztosító Svédország termékenységi rátája a 2010-es 1,98-ról fokozatosan 1,53-ra esett vissza (mínusz 29 százalék); Norvégiában 1,95-ről 1,41-re romlott az arány, a 2010-ig legtermékenyebb uniós tagállam, Írország pedig az Eurostat szerint 2,05-ről progresszíve 1,54-re tornázta le magát. Ausztria ezzel szemben lassan harminc éve stabilan beállt az 1,4 és 1,5 közötti tartományba; az érdemi változás csak annyi, hogy ezen belül az osztrák anyától születő gyerekek aránya 79 százalékra csökkent. Egyedül a franciák tartják magukat továbbra is derék gallként, 1,79-cel tündökölve a 2022-es európai rangsor elején – csakhogy a nemrégiben közreadott friss adataik szerint 2023-ban már ott is „csupán” 1,68 lett a termékenységi ráta, amely

Mindez azonban akkor tanulságos igazán, ha körbenézünk, hol mivel indokolják ezt a gyászos folyamatot. Hiszen mondhatjuk, hogy nagyvonalúbb ellátórendszer kell, megnyerő szociáldemokrata kormány és sok-sok csillogó-villogó szülészet, attól majd megnő a gyermekvállalási kedv, de akkor mitől mutatkozik mégis ilyen mértékű visszaesés a bezzegországokban?

Svájcban (1,39-es termékenységi ráta) az egyik magyarázat épp az, hogy mivel időskorban az öregeknek segítségére siet a szociális állam, már nem szükséges lemenőkkel gondoskodni az ellátásról; de az okok között szerepel az is, hogy csökkent a társadalmi nyomás az „ideális” családra vonatkozóan – a család az család, akkor is, ha azt a papa és a mama mellett esetleg két cuki öleb alkotja.

pedig a nagy kereslet miatt a kutyákra is minimum hat hónapot kellett várni.)

Skandináv magyarázatok szerint az ottani családbarát politikák nélkül a jelenleginél is kevesebb gyerek születne (na, ugye), tekintettel például az egymással együtt élő párok szándékos gyermektelenségének új jelenségére, valamint a globális válságok miatti kollektív szorongásra (jaj, jaj, nehogy terheljem a bolygót egy kis Nobellel vagy Wallenberggel); de az Arte német-francia televízió is egy 28 évesen a sterilizációjára készülő francia nővel szemlélteti, hogy miért is csökken Európában a gyerekszám.

És valóban: egy harmincéves francia Pénélope például attól tart, hogy a mai világban már a megfelelő lélegzés és étkezés lehetősége is kérdéses. Persze, összetehetjük erre a kezünket, hogy hála Istennek, „az ilyen ne is szüljön” – de mégis hatékonyabb megoldás lenne útját állni az „ilyen”-ség terjedésének.

Amint azt az Arte által megkérdezett finn demográfus elmondja: a hagyományos családpolitikák már nem elegendőek, hanem fel kell tenni a kérdést, miért építettünk fel egy olyan társadalmat, ahol annyi mindent meg „kell” tenni 45 éves kor előtt, hogy abba egy gyerek már nem fér bele. Hiszen maratont lefutni és doktorit írni például simán lehetne 56 évesen is.

Ahelyett, hogy gondosan őrizte volna utolsó helyünket az eleve igen szerény európai demográfiai rangsorban.