Együttműködésre ítélve

Azt mondják, minden közösség csak annyira erős, amennyire a leggyengébb tagja erős. Nemcsak a gazdaság-, de a politikatörténet is számos példát tud felmutatni arra, hogy azok a nemzetek, amelyek összetartók, amelyek számontartják és segítik azon tagjaikat is, akiknek tehetségből, ügyességből vagy szerencséből kevesebb jutott, sikeresebbek tudnak lenni, mint azok a közösségek, amelyekben a széthúzás az úr. A második világháború utáni nyugat­európai gazdasági csoda, amelynek eredményeként az ott élő polgárok az emberiség történelmében eladdig nem ismert tömeges jólétben élhetnek, annak a bizonyítéka, hogy az együttműködő, tagjaira odafigyelő társadalom eredménye nemcsak a stabilitás, de a gazdaság virágzása is.

Megtanulhattuk azt is, hogy minél magasabb egy közösségen belül a kohézió szintje, annál versenyképesebb az adott közösség. Könnyű belátni az összefüggést: ha kisebbek a szociális vagy regionális különbségek a csoportok vagy térségek között, és ez a viszonylagos egységesség nem a hanyatló tendenciák, hanem a középre húzás eredménye, akkor kevesebbet kell költeni társadalmi vagy területi felzárkóztatásra, azaz több erőforrást lehet fordítani a versenyképesség javítására.