Egy kis Szovjetunió Pesten

„Mit is tagadjam, legalább van kinek panaszkodnom. Szóval szokás szerint a futár próbálkozás nélkül bejelölte, hogy nem sikerült átadnia a csomagot, és azzal a lendülettel vitte is a központba. Oké, ezen már át is siklik az ember, 1978-ban születtem Magyarországon, itt vettem először levegőt, e föld nevelt, mindent értek. A technológia azért már beszüremkedett ebbe a jól konzervált szocialista nagyvállalatba is, tehát online lehet követni, hogy elvileg merre jár a csomag. Az azonosítási szám szerint egy ismert gigapostán volt.

Remek, útba esik, amikor jövök a Benczúr utcába. Rutinosan mentem fel az első emeltre, legutóbb is ott landolt.

nemcsak hangulatában, de nagyjából személyzetében is. Sorszám, várakozás, pulthoz lépés. Csókolom, ezzel a számmal van itt nekem egy csomag – mondom én. Hát sajnos ezzel a csomagjelzéssel nem ide kellett volna jönnöm, hanem az épület másik bejáratához, első keresztutca, stb. – mondja az ügyintéző. Legutóbb pont ilyen formátumú jelzéssel kaptam meg a dobozt itt, mormogom magamban, de hát ez van.

Szóval emeletről le, utcára ki, séta, másik kapu, sor végére be. Vár. Vár. Jó napot kívánok jöttem egy csomagért ez a száma – mutatom én. Ez nem a mi számunk ez azé a cégé, akitől mi átvettük, ezzel nem találom meg – mondja az ügyintéző ocelotmintás testhez tapadó szettben, amire zöld postás mellényt vett, mert huzat van.

De az önök nyomkövető rendszerébe ezt a számot írtam be, az vezetett ide – érvelek én, miközben mögöttem gyarapodik a sor, növekszik a nyomás. Mutasson egy emailt – mondja egyre borúsabban. Nincs email, hiszen pont ez a lényeg, egy szám van, amit egy rendszer osztott ki nekem azon az oldalon, ahol rendeltem, és amivel több országon át követhettem a cuccot – magyarázom kétségbeesetten, miközben homlokom gyöngyözni kezd, mert a tavaszi idő ellenére full téli szettben indultam erre kalandra, valamint érzem, ahogy a mögöttem állok tekintete is perzseli a hátamat. Újabb gyilkos pillantás az ügyintézőtől, majd leül egy géphez, beírja a számot, mutatja, hogy semmi, fel sem áll már onnan, ezzel is jelezve, hogy talán húzzak már végre el. Ezen a ponton én is meginogtam, a szűk helyiségbe már nem fért több ember, a további érkezők a lépcsőházban álltak.”

Nyitókép: NATALIA KOLESNIKOVA / AFP