Ebben téved Hermann Róbert

Nyitókép: Rákay Philip Facebook-oldala

„A Most vagy soha! pazar látványvilága, magyar moziban soha nem látott díszletgazdagsága, a precízen megálmodott 1848-es Budapest, a jó színészi játék, és sok-sok más fontos részlet azt mondatja velem, hogy a végeredmény határozottan pozitív. Vannak dramaturgiai és történetszövési kifogásaim, egyik-másik karaktert – szerintem – árnyaltabban kellett volna ábrázolni, és végig úgy éreztem, mélyebben illett volna beleszántani a magyar múltba, hogy felfoghassuk március 15-e jelentőségét.

Mindennek azonban csekély a jelentősége. Nem is ezért írom most ezt a posztot. Hanem azért, mert Rákayék filmjét olyan szempontból támadta meg Hermann Róbert, amivel érdemes egy kicsit részletesebben is foglalkoznunk. 

Hermann Róbert szerint a film egy XIX. századi népszínmű, egy hollywoodi blockbuster és egy 50-es évekbeli szovjet partizánfilm sajátos hibridje. Hozzáteszi: a súlyos történelmi hibák »felsorolásával nem oda akarok kilyukadni, hogy nem alkothattak volna egy fikciós kalandfilmet a szerzők. Dehogynem, természetesen alkothattak volna. No de akkor is illett volna legalább megpróbálni korhűnek és hitelesnek maradni. Ez viszont nem sikerült, és ezért helyenként átmegy önmaga paródiájába a mozi. Ezek csak a történészi észrevételek, és akkor még nem is érintettük a film esztétikai vonatkozásait…«

Miközben Hermann Róbert tételesen felsorolja a film apróbb és komolyabb tárgyi tévedéseit, rendre a történelmi hűségnek szeretné megfeleltetni a fikciós végeredményt. Nos, ha így szemléljük a művészeti alkotásokat, akkor a világon semmi sem »hiteles«. A Guy Ritchie-féle – egyébként remek – Sherlock Holmes filmeknek vajon lehet bármiféle közük Conan Doyle eredeti prózájához? A Gladiátor számtalan esetben eltér Marcus Aurelius és Commodus valóságos történetétől, mégis bődületes világsiker.

már a kortárs irodalomtörténész is észrevette, hogy a szerző inkább egy szatmári-nyírségi tájrajzot, népéletet ábrázol, mint a korabeli Erdélyét (hiszen csak az előbbit ismerte érdemben).

Beszélhetnénk Balzac, Tolsztoj, Bulgakov, sőt, tulajdonképpen bárki regényéről, bármilyen filmről, bármilyen festményről, amelyet erőszakkal tudományos irányba próbálhatnánk kilendíteni. Holott ezek »csak« regények, filmek, festmények, nem pedig tudományos monográfiák. 

Amit pedig hibaként észlel, arról nyilvánvalóan a stáb is tudott. Csakhogy vannak olyan fázisai a filmkészítésnek, amikor a dramaturgiai kényszer, a cselekmény fontosabb, mint a tények merev szeretete. Merthogy ez így működik. A legnagyobb tisztelettel mondom: ha Hermann Róbert történészként, nem pedig nézőként ül be bármilyen filmre, akkor soha nem tetszik majd neki egyetlen filmalkotás sem. Hogy elmondja-e mindig kifogásait, vagy csak most jutott eszébe, más lapra tartozik. De hogy partizánfilm és népszínmű? Ne vicceljünk már... 

A filmről egyébként a magyar emberek szavaznak. Kíváncsi vagyok, hányan nézik meg majd a moziban. Talán ez az egyetlen lehetséges fokmérője az alkotásnak, nem pedig néhány megalapozatlan és kedvetlen kritika.”

***