A V4 szövetség él és virul – ilyen volt a koreai tájfun-riadó magyar szemmel!

Nyitókép: Magyar Dzsembori Csapat Facebook-oldala

Mik voltak a feladataik a kettő koreai dzsemboriban?
Breuer Klára: Én 1991-ben, az akkor körülbelül három éve létező Magyar Cserkészszövetség egyik vezetőjeként mentem ki a dzsemborira. Összesen 17-en voltunk, hét lány, hét fiú, valamint három felnőtt vezető. Én voltam az, aki az összekötő volt a világszövetség és a többi szövetség felé, rengeteget leveleztem, segítettem a kiállításunk összeállításában.
Rudas Máté: Ha jól számolom, közel húsz évvel később kezdtem el cserkészkedni, s miután egyszer már voltam Amerikában dzsemborin és megtetszett, szerettem volna újra élni az élményeket. Ezért döntöttem úgy, hogy részt szeretnék venni a dzsembori szervezésében. Mi „kisegítő” munkát végeztünk, utazásszervezést, mindent a repjegyektől kezdve, a helyi kultúrának a megismerésében való segítésig – hogy tudjuk, hogy hova „csöppenünk”, hogy mi fog történni, amikor odaérkezünk. A helyszínen pedig a magyar csapat csárdájában dolgoztam.

Szóval te voltál az, aki lebonyolította cunami riadó miatti evakuálást?
R. M.: Nem teljesen, az egy központi szervezés volt. A koreaiak ellátták ezt a feladatot, szerencsére viszonylag hamar. Azután, hogy bejelentették a tájfun-helyzetet, gyorsan bejelentették, hogy ők megoldják a kijutásunkat.

’91-ben 17, ’23-ban 211. ’91-ben csodaszarvas sziluett, székelykapu, idén Rubik-kocka, bemutató-csárda. Van-e bármilyen párhuzam a két kitelepülésben?
R. M.: A csárda népszerűsítésére magunkkal vittünk egy busó-ruházatot, illetve egypár karikásostort. Hogy egy kis figyelmet fordítsunk magunkra, karikásostorral illetve a busó ruházatban, 40 fokos hőségben mászkáltam a táborban, hogy minél több vendéget szerezzünk.
B. K.: Amikor a mi 17 fős csapatunk ment ki, akkor a sötétbe ugrottunk. Iszonyatosan követtük a leírásokat, de hát ugye a cserkészet, épp úgy, mint a civil szervezetek be lettek tiltva, s 1989-ben negyven év kihagyás után kezdődött újra az egész. Még arról is vita volt, hogy menjünk, vagy ne menjünk. Örülök így utólag is, hogy mentünk. 17-en voltunk Koreában, a következő, hollandiai dzsemborin pedig a magyar kontingens már százfős volt. Pár évvel később London mellett már ötszázan voltak az MCSSZ-től, utána volt a Máté által említett amerikai dzsembori. Tehát a magyar cserkészet azzal, hogy ’91-ben beleugrottunk ebbe a fekete lyukba, egy olyan sorozaton indult el, aminek az lett a vége, hogy kilenc dzsemborin vettek már részt az újraalakulás óta. Azt gondolom, hogy a hollandiainak az előkészítését elképesztő mértékben támogatta az a tény, hogy akkor már tudtuk, hogy mit éltünk át Koreában négy évvel korábban. Visszatérve a kérdésre, Mátéék már egy modernebb, fiatalosabb Magyarországot, erősebb szövetséget tudtak megmutatni bizonyos értelemben ezzel a Rubik-kockával, a megtervezett felszerelésükkel, a nagyon kigondolt csárdával.

Miben volt más a két koreai dzsembori?
B. K.: Mátéék egy nagyon erős, nagyon strukturált szervezést tudtak végrehajtani. Az utazásszervezés amit említ, az egy két éves munka a kiutazás előtt. Mi kézipoggyászban és feladott poggyászban vittük ki a csodaszarvas-sziluettet. Akkorát, amekkorát így ki tudtunk szállítani. Hollandiába már komoly oszlopokat és egyebeket vittünk busszal, most pedig konténerben szállíthattak Rubik-kocka elemeket.
R. M.: Igen, s ugyanakkor megmaradtak ezek a szép vonalak, hogy néha kézipoggyászban, kis magyar virtussal kellett elcipelnünk dolgokat. A Rubik-kocka kétségtelenül egy modernebb Magyarországot mutat, de a legmagyarabb dolgokat is megtartottuk. Ugyanúgy vittünk karikás ostort, s bár nem vittünk székelykaput, de a csárdának fontos része volt, hogy bemutassa a magyar fafaragást. 

Milyen volt az egyenruha?
R. M.: Nemcsak a csárda és a kiállításban rejlik ez a bemutatkozás, hanem abban, hogy mi hogy jelenünk meg. Az egyenruhán is látszódik, hogy vannak dolgok, amik megmutatják a magyarságunk, és mi az, ami magyar. Egy grafikus művész cserkésztársunk, Péter Sára és a megjelenés munkacsoport tervezte az kontingens egyenruha kollekcióját és minden kapcsolódó arculati elemet.
B. K.: Nálunk még az egy külön probléma volt, hogy legyen egyforma cserkészing, a lányoknak legyen egyforma nadrágszoknya és hasonlók. Akkor még nem volt cserkészbolt, külön szám volt abban az időben, hogy relatíve egyformán tudtunk megjelenni, míg Mátééknak egy komplett arculatuk volt már. Látszott a különböző logókon, hogy ez meg van tervezve. A másik, amit szerintem látni kell, hogy nem megrendelték egy cégtől a logót, hanem egy cserkész fogta magát, és végiggondolta azt, hogy ezt hogyan is kellene csinálni. A 220 fős és a 17 fős kiutazás mögött ugyanúgy elképesztő mennyiségű önkéntes munka van a cserkészetben.

Hogyan volt a kiválasztás? Mi alapján lettek az önkéntesek és a kiutazók kiválasztva?
B. K.: A legfőbb szempont nyilván az, hogy valós cserkészmunka legyen az illető mögött, ne operettszereplője legyen az egésznek. Ez talán mostanában sokkal fontosabb, mint régebben volt. Fontos az is, hogy mit tud a jelenlétével hozzáadni. Beszéljen jól idegen nyelvet, ez ma már kötelező, de régen is szempont volt. Nálunk egyértelmű elvárás volt, hogy néptáncoljon, tudjon karikásostort használni, énekeljen szépen népdalokat és hasonlók. És akkor ezek után jött a felkészítőtábor, ahová az ország legkülönbözőbb területeiről jöttek az emberek jobban megismerni egymást, s a céljainkat együtt, közösen végig gondolni.

Szigorú volt a válogatás?
B. K.: Nem úgy kell ezt gondolni, mint egy nagyon szűrt rendszer. 

Van egy nagyon hosszú várólistánk, mivel nem mindenki engedheti meg magának azt, hogy ezt a túrát megtegye, útközben sokan szokták lemondani a részvételt. Itt az anyagi szempontok is felmerülnek, vannak szponzorok, nekünk is voltak szponzoraink, a nemzetközi szövetség is segített, de mindenkinek bele kell nyúlni a saját zsebébe is. De van, aki azért plusz diákmunkát vállal, hogy összegyűjtse a kiutazáshoz az önrészt

Sokan hivatkoznak a dzsemborira úgy, mint cserkész olimpia.
B. K.: Lehet, olyan értelemben nem jó a hasonlat, hogy nincs olyan típusú versengés, mint az olimpián. Az első dzsemborik jobban hasonlítottak az olimpiára, voltak versenyszámok, de ez mára már kikopott. Ez mégiscsak ennek a mozgalomnak a négyévenkénti nemzetközi seregszemléje. Rengeteget tanulnak egymástól a szövetségek, a kapcsolatok is épülnek. 

Koreával kapcsolatban Máté mesélte, hogy hat kilót fogyott. Ez nem kevés. A csárdát fel kellett építeni, a hőségben ácsolni kellett, fúrni, faragni, fiúknak s lányoknak egyaránt.
R. M.: A „fesztivál jelleget” a cserkészet keretein belül kell értelmezni. Nem olyan, mint hogyha elmentünk volna a Sziget fesztiválra vagy akár a Művészetek völgyébe, nyilván, viszont ettől függetlenül fesztiválnak jellemezném. Van flexibilitás, hogy mikor milyen programon szeretne az ember részt venni, mindenfelé színes és érdekes programok, emberek, bemutatók várják a cserkészeket. Fontos része a kapcsolatépítés, a kapcsolat fenntartása a különböző kontinensek és kontingensek között. Ennek egy fantasztikus példája a magyar, szlovák, cseh és lengyel fogadás volt.

V4 cserkészszövetség?
R. M.: A fogadásunkon a négy ország cserkészszövetsége meg tudta beszélni azt, hogy ők mit gondolnak, milyen együttműködést szeretnének. Lengyelországban lesz a következő dzsembori, a magyar cserkészszövetség szeretné támogatni a lengyeleket. Ezért is megérte elmenni. A résztvevőknek élvezet, a vezetőknek pedig kő kemény munka volt, hogy felépüljön a tábor, funkcionáljon, s ápolni tudjuk a kapcsolatokat. Mégiscsak ez az egyik legfontosabb cserkész diplomáciai esemény.

Milyen volt megélni a veszélyhelyzetet Koreában?
R. M.: 

Csak néztük, hogy akkor most mi is fog történni. Még azok is, akiknek ez már a sokadik dzsemborijuk volt. Viszont szépen kezelték. Amint megindult a folyamat, mint egy gépezet forgott. A táborból nagyon simán kiszállítottak minket, s amikor megérkeztünk az ideiglenes szállásra – egy egyetemi kollégiumba – bár megváltozott az egésznek a hangulata, mindannyiunkban még benne volt az az érzés, hogy „hát igen, ez a dzsembori”. Fantasztikus érzés volt, hogy megmaradt a dzsembori hangulata az egésznek.
B. K.: Anyai szempontból kicsit más volt…
R. M.: Nem lehet a dzsemborira azt mondani, hogy sikertelen lett volna. Sok cikkben írták, túl van dramatizálva. Nem minden úgy történt, ahogy kellett volna, de a tábornak volt egy élménye. Egy tábori élménye, a katasztrófaturizmussal együtt is. 

Legjobb tudomásom szerinte ez volt az első cserkész világtalálkozó, amit evakuálni kellett.

Volt hasonlóság a két koreai táborhely között?
B. K.: A mi táborhelyünk Koreán belül északabbra volt, a hegyek között. Bár ugyanúgy augusztusban voltunk kint, de egészen más volt a klimatikus helyzet. Nagyon meleg volt, de elviselhető. Kicsit visszatérve a legutóbbi dzsemborira, a koreai kormány extrém módon, azonnal odaállt, amikor a problémákkal szembesültek. Még a tájfun híre előtt kiderült, hogy egy tengerparti, frissen feltöltött terület, ahol nem nagyon van árnyék, nem a legideálisabb táborhely.
R. M.: Szerencsére sikerült nagyon jó kapcsolatot létesíteni a szöuli magyar nagykövetséggel, könnyen tudtunk kommunikálni, hogy mi történik velünk, hogy jól vagyunk, épségben vagyunk, nem kell minket félteni, megoldjuk. Pénzügyileg is, meg lelkileg is, mindenféle szempontból fel voltunk készülve, hogy nem feltétlenül fog minden tökéletesen menni. Mindig volt B-terv. Külön öröm volt, hogy amikor evakuáltak minket, a koreaiak megállítottak minket az utcán, adtak kávét, teát. 

Mindenki, akivel találkozunk, ha nem is feltétlenül tárgyi formában, de segítettek, útbaigazítottak, lelki támaszt adtak. Többször, többen elmondták, hogy ők ezt úgy érzik, hogy ez az ő problémájuk is, nem csak az államé, nem csak a koreai cserkészszövetségé, hanem az egész országé. Érdekes élmény volt, hogy ennyire együtt voltak, ennyire együtt mozogtak, ennyire egy irányba haladtak és együtt gondolkodtak.

Viszont mégis voltak gondok, még a veszélyhelyzet előtt is…
R. M.: A dzsembori jól volt megszervezve, csak nem volt semmiből elég. Úgy tudnám a legjobban jellemezni, mintha a koreaiak arra készültek volna, hogy tízezer ember jön, közben pedig jöttek ötvenezren. Semmiből se volt elég. Volt alapinfrastruktúra, megvolt minden, csak nem volt elég. Minden ország kontingense máshogy kezelte a helyzetet. A magyar cserkészet megmaradt a tradicionális, táborozó cserkészetnek, bemegyünk egy erdei tisztásra, építünk, ácsolunk, megcsináljuk a körleteket. Táborépítés van. Nem akarok senkit se megbántani, de pár nyugati cserkészetnél ez elment egy más irányba. Más kontingensek az erdei iskola típusú cserkészethez vannak már szokva, nekik ijesztőbb volt a helyzet. A magyarok pedig azt mondták, „hát, most akkor ezt kaptuk, ebből kell építkezni”. Egy tökéletes példája ennek a különbségnek, hogy az USA-ban rendezett dzsembori után volt egy utóprogramunk. New Jersey-ben volt egy ideiglenes szállásunk, egy amerikai cserkészparkban. Egy előre kiépített, komplex infrastruktúrával rendelkező tábor volt. A táborozók oda jártak, nem saját tábort építettek.
B. K.: Érdekes kérdés, hogy azalatt az ötven év alatt, amíg nekünk nem volt cserkészszövetségünk, hogyan jutottak el az angolok és az amerikaiak ebbe a modernebb irányba. Ebbe a – csúnyán szólva – sterilebb cserkészet irányába. 

R. M.: Nem véletlen szerintem, hogy pont az angolok és az amerikaiak voltak az elsők, akik azt mondták Koreában, hogy ők vissza szeretnének lépni. Ők ketten voltak a legnagyobb kontingensek, akik hivatalosan kivonultak, mindjárt az elején, négy vagy öt nap után.
B. K.: Ez a természetközeliség nagyon fontos a cserkészetben. Fontos tudni, hogy milyen az, amikor kimászik az ember reggel a sátorból, kitalálja, hogyan rak tüzet a többieknek, hogy legyen meleg víz reggel. Hogy milyen éjszaka túrázni, hogy hogyan kell a nehézségeket túlélni. Az ilyen „rutinszerű” cserkésztáborok újra és újra megerősítik ezeket a tudásokat. Amikor vége van egy tábornak, elbontják azt, visszaállítják a természetet.
R. M.: Mi egy klasszikus cserkészszövetség vagyunk. 

Míg náluk a természet a természetes közegünk, és abban végezzük a cserkészmunkát, játszunk, tanulunk valamit. Nálunk a természet az első, és innen kezdődik a burjánzásunk.