Hunglish

Divat a Hunglish, / nem is fun, inkább: glitch – mondhatnám, ha úgy akarnék eljárni, mint egyre több fiatal a környezetemben. Fiatal alatt elemistákat (is) értek, alsósokat – csak kapkodom a fejem. Ez olyan lightweight, mondja a fiam edzés előtt, majd hozzáteszi, nagyon excited vagyok. És így, egész nap, nap mint nap.

Bevallom, nem tudom, mi volna a helyes lépés. Eredeti szakmám szerint magyar és angol szakos tanár vagyok, szóval akár még örülhetnék is, hogy tessék, itt van egy új generáció, jellemzően 2010-től errefelé születettek, amely – a magyarok sokat kárhoztatott idegennyelv-tanulási képtelenségét legyőzve – végre ötvözi a két nyelvet, és olyan könnyedén és elegánsan beszéli ezt a félhalandzsa valamit, hogy csuda, azaz wonder. Az is lehet persze, hogy fiam és lányom csak kedves akar lenni, nézd, apa, milyen jól tudok angolul (és néha tényleg elhűlök, hogy valóban, hogy mennyire), bár sosem presszionáltam őket ilyesmivel – sem. Szóval egyfelől imponál nekem, hogy itt egy új generáció, amely számára nem ördögtől való az idegen nyelvnek nem csupán az ismerete, de a mindennapi életben való használata sem, másfelől viszont… másfelől viszont nagyon is aggaszt.

Hiszen magyar szakos is vagyok, plusz könyveket írok, ráadásul magyarul, tehát az a minimum, hogy aggódom a magyar nyelvért, hangozzék ez bármennyire konzervatívnak és kicsit sem trendinek. Nem beszélve arról, hogy ilyen kevert nyelvet én hallottam már korábban, mégpedig Erdélyben – no nem a székely városokban, hanem Kolozsváron, 
Marosvásárhelyen, ahol több volt a vegyes házasság, és ezáltal a vegyes nyelvet használó gyerekek aránya is nagyobb volt. Persze, elméletileg az ilyen házasságokban születő gyerekek mindkét nyelvet tökéletesen elsajátítják… de az a nagy helyzet, hogy a valóságban ez közel sincs így: mindkét nyelvből csak a legszükségesebb, legsemmibb szavakat jegyzik meg, és többnyire keverik őket, és – ez már lehet, hogy szubjektív érzés, de – valahogy mindig a magyar nyelv kárára.

Valahogy mindig a magyar nyelv szívja meg. Vagy gondoljunk csak az emigráns magyarokra, akiknek gyerekei pontosan ilyen kevert nyelven beszéltek, aminek következményeképpen unokáik nevéről nemcsak hogy lekopott az ékezet, hanem ők is a magyart engedték el – elég volt nekik az angol.

Na de hogy mindennek a réme – ami eddig azért kívül esett az országhatárokon – immár itt, az országban is megjelenjen, ez valami egészen új minőség. Minőségtelenség. Persze, ismerem azt a nyelvészálláspontot, hogy a nyelv organikusan fejlődő entitás, és ennek a fejlődésnek gátat vetni nem lehet és nem is szabad, menjen, haladjon bármerre is; tilos akadémiailag beavatkozni, mert a fejlődést megakasztani úgysem lehet, és mert nem is szabad – hogy jövünk mi ehhez?!  

Kérdezem a gyerekeket: hát mindenki így beszél nálatok? Mindenki, mondják, ez az új divat. Persze, bólinthatnék, még mindig jobb, mint ha drogoznának, de heló, még csak negyedikesek és nyolcadikosok; és mire eddig jutok a gondolatban, még hozzáteszik, kicsit kényesen, hogy van olyan, apa, hogy egyszerűen nem jut eszembe a magyar szó, de az angol rögtön eszembe jut, és akkor azt használom. Ezzel nemigen tudok mit kezdeni, én is így vagyok vele, csak éppen olyankor, amikor románul kell beszélnem: minden angolul jut eszembe, sőt leginkább magyarul, csak úgy az oláh hivatalosságok nem hajlandók megérteni.

Apropó, románok. Ahányszor hazamegyek, és otthon, Erdélyben román adókat nézek, mindig elhűlök, mennyi angol jövevényszó árasztotta el a román nyelvet – véletlenül sem hajlandók például az állás szó román megfelelőjét használni, csakis jobként emlegetik, még a híradóban is. Azt, hogy ez zavarja-e a román nyelvvédőket (ha vannak egyáltalán ilyenek, márpedig miért ne lennének?) vagy a hozzám hasonló skriblereket (ha vannak egyáltalán ilyenek, márpedig biztosan vannak, csak gazdagabbak), nem tudom, de annyira nem örülnek, az bizonyos.

Csak állok, nézek, mint egy silly donkey, s nem understandelem az egészet. (Ja, az a legrémesebb, mikor angol szót magyarul ragoznak. Na ez már a következő szintre, egész pontosan levelre ugrás.) 

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitókép: Shutterstock