10 millió áldozatra emlékezünk ma

A politikai okokból kivégzettekre, a kommunizmus mártírjaira emlékezünk mindenekelőtt, akiket a megszálló szovjetek vagy a megszálló szovjeteket kiszolgáló bábkormány erőszakszervezetei megöltek, elhurcoltak a Gulágra, Recskre, börtönbe vetettek politikai okokból.

A jeltelen sírba dobottakra, a bűntetőtáborokban elhunytakra, a munkájukkal szerzett kis vagyonuk, tudásuk vagy épp hitük, származásuk miatt börtönt, kitelepítést elszenvedettekre.

mondhatnánk, tízmillió ember, ám ha a szovjet megszállástól a rendszerváltásig eltelt időszak születési és halálozási arányait is figyelembe vesszük: ennél is több.

A kommunizmus áldozata – még ha gyógyulófélben is, de mind a mai napig – az egész ország.

Generációk nőttek fel egy hazug és elnyomó rendszerben, amely az alapvető szabadságjogokat korlátozta. Egy olyan világban, ahol a hiánygazdaság, a kétütemű autók bűze volt a legkisebb probléma. A képességek helyett a pártlojalitás preferálása, a meritokrácia helyett a párttagkönyv előnyben részesítése, a besúgóhálózattal és az állampárt által ellenőrzött intézményrendszerrel átszőtt országban se intézmények, se (egymást nem kivételesen jól ismerő) személyek közötti bizalom nem volt lehetséges.

a természeti tájban (felfogatlan rombolással, eocén programtól az esztelenül erőltetett bányakitermeléseken át a szovjet laktanyák környezetpusztításáig), az épített környezetben (a gyönyörű épületek szétrohasztásában, vandál átépítésében éppúgy élen járt a szocialista rendszer, mint a vacak alapanyagok kizárólagos értékesítésében), a leírhatatlan mértékű versenyhátrányban – nemzeti és egyéni szinten egyaránt.

S végül, de elsősorban: a lelkekben.

Személyes példámként mondhatom: magam még mindig megrettenek a határon, pedig már nincsenek határok; rossz érzéssel tölt el, ha rendőrautót látok, pedig a rendőrök kedvesek és készségesek velem, de belém ivódott a kamaszkori élmény, amikor a Friedrichstrassen a Stasis levetkőztetett, amikor a házkutatáson szétszedték a lakásunkat szamizdat után kutatva, vagy amikor apámmal és akkori feleségével egy fél napot ültünk az őrszobán.

S bizony rendkívüli önfegyelmembe került, s fene tudja, hogy mindig sikerült-e, hogy amikor a gyermekem kicsi volt és utaztunk, ne sugározzam ki rá a gyomortáji szorítást a (lebontott) határon áthajtva.

A kommunizmust megelőző két évszázadban is meg-megbicsaklóan, lemaradozva, mégis a kiegyezés után a nemzeti szabadelvű kormányzás alatt megerősödő polgárság töretlenül szélesedhetett az első háborúig és az abból következő országvesztésig. Sőt, bár a zsidótörvények rettenetes sebet ejtettek ebben is, voltaképp a nyilas hatalomátvételéig voltak szigetei a polgárosodás lehetőségének a nem diszkrimináltak között.

Mindennek a szovjet megszállás véget vetett.

Polgárság, független egzisztenciák – nem lehettek többet. Ha valakinek módja is volt a torz viszonyok között polgárias életet élni, azt legfeljebb otthon a négy fal között tehette.

A polgár egyik ismérve általában, hogy létezik megtakarítása, amely – a Lajtán túl – generációról generációra, óvatosan, lassan, de gyarapodhat.

A tulajdonosi polgárságot szinte a rendszer kimúlásáig üldözték, a képzett polgárt pedig csak akkor tűrték el, ha azt rendszerhűséggel megfizette, amellyel éppen a polgári eszmét kellett feladnia.

A Bildung, az öntevékeny, szabad akaratú, művelt polgár nem létezhetett a kommunizmus alatt.

A társadalom közepe, amelynek tudása, öntudata, szolidaritása gyarapodó és gyógyító szövete egy országnak: felszámoltatott.

Mindez nem egyszerűen negyven évnyi hátrányt okozott, hanem még ma sem teljesen begyógyult sebeket, ma is élő versenyhátrányt, ma is látható táj- és építészeti sérüléseket.

Rákosi, Farkas Mihály, Péter Gábor, Kádár, Apró, Dögei, és mindezek jobb- és balkezei, a vállalati párttitkároktól az SZT-tisztekig, a vallásszabadságot az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül üldöző, egyházakba beépülő gazemberekig. A sor hosszan folytatható. Ők sose lettek elszámoltatva, a rendszer összeomlásának eufóriája és az első szabad választásokat követő nagylelkűség elmosta ezt.

Mindez – s persze az a tény, hogy ennek a rétegnek egy része immár tulajdonosként jelent meg a rendszerváltás után, informális és kapcsolati előnyeivel élve a privatizációban –, az információs kárpótlás elmaradása (aminek leginkább rögtön a rendszerváltás után lett volna értelme és lélekápoló ereje) szintén nem segítette a kommunizmus minden mocskát letörölni, a „porod is neki szolgál” félelmét oldani.

Ma, a szabadság természetes hétköznapjaiban, amikor már vannak olyan szülők is szép számmal, akik maguk is a szabad Magyarországra születtek, könnyű elfelejteni mindezt.

S mind az áldozatotoknak, mind a gyermekeinknek tartozunk azzal – akiket az újbaloldal őrülete, a woke-tól a piacellenességen át az újra és újra felhangzó, teljesítményelv helyett hol alapjövedelemet, hol ilyen olyan pozitív diszkriminációt erőltető nyugati újhullámokig –, hogy felidézzük: honnan jutott el az ország, ahol élnek, a szabadságig, függetlenségig.

A nemzeti emlékezet a családi emlékezet mozaikjaiból áll össze. Így ma leginkább azzal adózhatunk az áldozatok emlékének, ha a családból mindazokat, akik megélték felnőttként a ’90 előtti esztendőket, kérdezgetjük az akkori mindennapokról, a család kommunizmusban elszenvedett sérüléseiről.

(Nyitókép: Kovács Tamás / MTI)