Azt jelenti számukra, hogy a külvilág nem felejtette el őket egészen, van, aki gondolt rájuk.
„A legnagyobb csoda számomra, hogy minden évben pont annyi adomány gyűlik össze, amennyire szükség van. Se több, se kevesebb. A vásárlást nekünk már novemberben el kell kezdeni, hogy készen legyünk, mélyen bele kell nyúlni a saját zsebünkbe, az adományok pedig csak adventkor, decemberben kezdenek utólag beérkezni. Ez minden évben nagy izgalom, mert minden évben egyre több csomagra van szükség. A csoda pedig idén is megtörtént!
3,2 millió forintba kerültek a csomagok, és épp ennyivel támogattak minket az emberek,
soha ennyi adományt nem kaptunk még! Tavaly 1,8 millióba került az akció, és annyi pénz is gyűlt össze utólag, amikor pedig covid volt, akkor épp ennek a fele. Erre nincs racionális magyarázat, ezt Isten megerősítő csodájának érzem” – számolt be a Szeretetszolgálat vezetője.
Karácsony a rácsok mögött
Katalin szintén a Mécses önkéntes levelezője, két fogvatartottal is kapcsolatot tart. Őt is „beszippantotta a szolgálat”, a levelezésen túl ma már a Mécses vezetésében is meghatározó szerepet vállal, az önkéntesek koordinálását, a mentorok vezetését is ellátja – fogalmazott.
„Az elmélyült kapcsolatokban sokszor felmerül az igény, hogy a levelezők találkozhassanak is egymással. Ez sosem kötelező, sok önkéntes marad az arc nélküli levelezésnél, azonban
körülbelül 30 önkéntes rendszeresen látogatja is a fogvatartottakat, a levelezőkapcsolatokra börtönközösségek épülnek”
– mutatta be a börtönmissziós szolgálat további területeit Katalin.
Az idei évben karácsony alkalmából két börtönbe látogattak el a Mécses önkéntesei: Sopronkőhidára és Szegedre. Mindkét találkozón lehetősége volt a már levelező pároknak egymással találkozni, beszélgetni, de jelen voltak olyan fogvatartottak is, akik még levelezőtársra várnak. „Ezeket a találkozásokat mind a »bentiek«, mind pedig mi, önkéntesek nagy izgalommal várjuk, különösen, amikor első alkalommal tudunk személyesen találkozni levelezőtársunkkal. Bizony van, aki ilyenkor szorong, hisz sosem járt börtönben, s azt sem tudhatja, milyen lesz szembenézni azzal, akit eddig csak levél útján ismert,
de arra még nem volt példa, hogy bárki is megbánta volna, hogy vállalkozott a találkozásra.”
A „koreográfia” általában a következő: ahányan vagyunk, körbeülünk, ki-ki a levelezőtársa mellé, önkéntesek és fogvatartottak egymás között „vegyülve”. Egy rövid, játékos bemutatkozó kör után egy adott témáról beszélgetünk, ami ezúttal – karácsony apropóján – az ajándékozás volt: „»Mi volt a legszebb ajándék, amit valaha kaptál, illetve mi a legnagyobb ajándék, amit te a másik embernek adhatsz?« A kérdés második felét egy fogvatartott levelezőnk javaslatára tettük fel, és meghatóan őszinte és mély gondolatok megfogalmazására indította a résztvevőket”.
„Szegeden már olyan sok levelezőkapcsolatunk van és olyan nagy létszámban voltunk jelen, hogy a programot két csoportban – délelőtt és délután – szerveztük meg, sőt, a beszélgetős résznél kisebb köröket alakítottunk, hogy feltétlenül mindenki szóhoz juthasson és így még személyesebbé válhasson az alkalom.
Volt, aki elmondta, hogy 20 éve nem beszélgetett civil emberrel...
Az esemény zárásaképpen idén nagy örömünkre lehetőség nyílt egy közös agapéra is szaloncukorral, bejglivel, amely sok magára maradt fogvatartott számára idézhette fel régmúlt, boldogabb családi karácsonyok emlékét” –folytatta Katalin.
Nehéz volt könnyek nélkül átélni azt, hogy mennyi saját készítésű apró ajándékkal és képeslappal készültek nekünk,
melyeket már hónapokkal előtte elkezdtek készíteni, és olyan is volt, aki a kevéske pénzéből édességet vásárolt a börtönboltban azért, hogy minket megkínálhasson. S olyan is, aki külön erre az alkalomra írt és adott elő egy megindító dalt, gitáron kísérve magát. A közös ének egyébként is elmaradhatatlan része minden Mécses börtöntalálkozónak, mint ahogy a közös játék is, mely egy rövid időre elfeledteti a bentlakókkal hétköznapjaik egyhangúságát” – idézte fel a történteket az önkéntes.
„Közülünk többen arról számoltak be a látogatásokat követően, hogy
soha ennyire nem érezték még át a karácsony lényegét, mint éppen itt, a börtönökben.
A fogvatartottak közül pedig akadtak olyanok, akiknek nehéz életkörülményeikből adódóan a szabad világban sem adatott meg soha ehhez hasonló meghitt karácsonyi együttlét”.
„Egy valami biztos: mi, önkéntesek ismét megerősödhettünk abbéli meggyőződésünkben, hogy
minden egyes látogatás alkalmával egy picit jobb emberekké válhatunk rácsokon innen és túl”
– zárta gondolatait Katalin.
Egykori börtönlelkész: Igyekszem Jézushoz vezetni őket!
„Szekeres János atyától, az elődömtől azt kaptam üzenetként, mikor börtönlelkészként elkezdtem a szolgálatot a sopronkőhidai börtönben, hogy »Szeresd őket!«. Ezt igyekeztem megvalósítani. A szeretet az ismeretség alapján működik, ezért leültem a rabokkal beszélgetni, és feltárult előttem a nehézségekkel terhelt életük” – idézte fel a börtön-pasztorációval eltöltött éveket Butsy Lajos atya, aki jelenleg a Mécses Szeretetszolgálat egyik alelnöke, és abban működik közre, hogy figyelemmel kövesse a levelezésben érintett rabok esetleges áthelyezéseit, valamint összekötő szerepet tölt be a szolgálat és a börtönök között.
Majd felsorolta, hogy a hétéves szolgálata alatt a feladatai közzé tartozott a misék megtartása, a gyóntatás, valamint a hit- és bibliaoktatás a fogvatartottaknak. Mint mondta, a szolgálati évei alatt került kapcsolatba a Szeretetszolgálattal. Börtönlelkészként igényelt csomagokat, melyeket meg is köszöntek a rabokkal együtt, ez pedig nagyon szimpatikus volt a Szeretetszolgálat tagjainak.
Arra a kérdésre, hogy milyen kapaszkodót tudnak a börtönlelkészek adni a raboknak, egy fiú példáját hozta, aki nagyon súlyos ítéletet kapott. „Igyekszem azokat az elítélteket, akikkel kapcsolatba kerülök, Jézushoz vezetni, nem pedig magamhoz kötni. A szóban forgó fiú pedig bent a börtönben talált rá Jézusra, úgy, hogy beszélget is vele. Bár nem egyszerű a helyzete, mégis jól tartja magát, ez pedig azzal magyarázható, hogy élő kapcsolata van a Megváltóval” – hangsúlyozta Butsy Lajos atya. Az egykori börtönlelkész itt megjegyezte, hogy ez az élő kapcsolat kihat a fogvatartottak viselkedésére is. „Egymásban is meglátják Jézust, és próbálnak valami jót tenni” – szögezte le.
Ezután arról beszélt, hogy a legnehezebb időszak a börtönökben a húsvét és a karácsony időszaka, amit a rabok nem tudnak semmilyen formában a családjukkal tölteni. Már ha egyáltalán van olyan hozzátartozójuk, akik tartja velük a kapcsolatot. „Ezen ünnepek közeledtével magam is többet időztem bent az intézményben. Többek között sakkszakkört is szerveztünk az elítélteknek, hogy ezzel némi közösségi élményt nyújtsunk nekik. De arra is volt példa, hogy elvittük őket a mátraverebélyszentkúti kegyhelyre. Sőt, maguk között bibliaversenyeket is szerveztek. Ennek a lényege az volt, hogy összeállítottak egy kvízt, melyben bibliai idézetek szerepeltek, és ki kellett találniuk, hogy mely idézet hol szerepel a Szentírásban” – ismertette.
Több mély megtérést is látott
Szólt arról is, hogy bár nem lehet tömeges megtérésekről beszélni a büntetések letöltése alatt, de amiket látott, azok mélyek voltak. „A legtöbb megtérés az úgynevezett cursillókon, lelki gyakorlatokon történt, amelyek tulajdonképpen jutalmak voltak azoknak a raboknak, akik komolyan vették a hitéletet. Az egyiken volt egy fiúcska, akit a börtönben kereszteltem meg. Később elsőáldozó is lett. Sőt, annak ellenére, hogy a keresztvíz letörölte minden korábbi bűnét, ő gyónni akart. Engedtem neki. Négy oldalban írta le a vétkeit, melyben többek között arra is kitért, hogy mennyire köszöni, hogy megismerte Jézust, és a barátja lehet” – ismertette az atya az egyik megható történetet.
Majd megjegyezte, hogy ennek a gyakorlatnak a végén három kérdésre kellett válaszolni: milyen lélekkel jöttél ide, mit kaptál és mit fogsz tenni. Olyan frappánsan fogalmazta meg a válaszát ez a fiú, hogy a börtönparancsnok, egy ezredes is meghatódott. Utána pedig javasolta, hogy legyenek folyamatosan ezek a lelki gyakorlatok – emlékezett vissza.
„A lelki gyakorlatokon túl tartunk mindig olyan összejöveteleket, amelyeken a cursillókat végzettek gyűlnek össze. Ilyenkor megtudjuk, ki hogy van, hogy ment benne tovább ez a folyamat, illetve folyamatosan szervezzük az újabb elvonulásokon való részvételt” – fűzte hozzá Butsy Lajos atya.
Nyitó- és belső kép illusztráció. Fotó: Pixabay
