Spanyolország
21:002024. július 14.
Anglia

Panaszkodnak a szülők, hogy a gyerek telefonozik, miközben ők már együtt is alszanak a sajátjukkal – Aczél Petra a Mandinernek

2024. január 27. 20:00

Az egyetemi tanár szerint ma már nincs akadálya annak, hogy „halottakat támasszunk fel”, de a család nem háttér, hanem előtér és a harminckétfogas mosolyú, mézeskalácsházikós családkép nem valóságos, noha az ellentéte sem az. Interjúnk.

2024. január 27. 20:00
Aczél Petra
Veczán Zoltán
Veczán Zoltán

Down-kórral született kislány és családja; a háború árnyékában megélt mindennapok; ehhez hasonló témák nyerik általában a Média a Családért fődíjait. Szomorú és egyben felemelő történetek ezek, de biztos van, akinek a mindennapi átlagemberek nehézségeinek bemutatása terén van hiányérzete.

Lássuk be, a végletek bemutatása alapvetően a média logikája. A családdal kapcsolatban is: a sajtóban a családban megjelenő devianciák, drámai helyzetek szoktak hírértékkel bírni, például ha valaki úgymond szerelemféltésből megölte a házastársát, vagy otthagyta az újszülöttjét. „If it bleeds it leads” – ha kellőképp véres, akkor lesz vezető hír valami. A díjjal az egyik célunk éppen az, hogy arra ösztönözzük a médiában dolgozókat, hogy a családdal kapcsolatban ne csak a tragédiákat és a szenzációt mutassák meg, hanem az érme másik oldalát is. A bensőséges, megnyugtató, megerősítő pillanatokat. Félreértés ne essék, nem azt hisszük vagy hirdetjük, hogy a család tökéletes, hiszen az emberek sem azok, de kétségtelen, hogy a legnagyobb ajándékunk és a legnagyobb életfeladatunk – társas lényként – a család.

Süveges Gergő, a Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsorának szerkesztő-riportere örökbeadó anyákról készült riportja kapta az idei Média a Családért-díjat. A Külhoni Média a Családért-díjat Szabó Sándor a kárpátaljai családok sorsát bemutató írásáért nyerte el, amely a Kárpáti Igaz Szó című lapban jelent meg. A Média a Családért Alapítvány idén tizenhetedik alkalommal díjazta a legjobb, családdal kapcsolatos cikkeket, rádió- és televízióműsorokat – az elismeréseket csütörtökön az Eiffel Műhelyházban adták át.

A díjazás folyamatában minden hónapban kiválasztunk több jelöltből egy-egy történetet, sokszor éppen nehézséggel küzdő családokét, amit olvasva-nézve a befogadó legtöbbször azt érezheti,

lehet, hogy nem az a legnagyobb probléma a földi létben, hogy elfogyott a zsírszegény joghurt a boltban.

Azokat a különleges tartalmakat keressük, amelyek nem elsősorban a nehézségről mint tényről beszélnek, hanem példát mutatnak, és valamiféle általános igazságot is felvillantanak. Mindenki aggódik a gyermekéért, átél konfliktusokat, csalódásokat – mondjuk hisztis a kicsi, nem tanul a nagy vagy értetlen a párunk – mégis, az események mélyén megnyilatkozik valami örökérvényű, a kötődés pótolhatatlanságának üzenete is. Ezek a jól megírt és szerkesztett családi történetek erőt adhatnak az olvasónak, nézőnek, hallgatónak.

Aczél Petra \rBudapest\r2024.01.25.\rFotó: Ficsor Márton

Szeretjük evidenciaként kezelni, hogy a magyar politikum és a média alapvetően családbarát; mégis, az elmúlt hónapokban-években egyre több olyan írással találkozik az ember, ahol a gyermekvállalást egyfajta egyéni szabadságot és kiteljesedést sértő ballépésként igyekeznek feltüntetni. 

Igen, vannak olyan véleményközösségek és körök, amelyek egyértelműen hibának tartják az ember utódainak megszületését, és ehhez megadják az ide vezető, nem mindig olyan könnyen cáfolható érvelést is. Az is tény, hogy a média mint kommunikációs közeg maga sem tipikusan családbarát eszköz. Hiszen elég könnyen helyettesíti anyukát, apukát, nagymamát, sosem alszik, sosem túl fáradt vagy elfoglalt tanácsot adni… A családnak nehéz a médiával mint szocializációs ágenssel versenyre kelni.

Ezért panaszkodnak a szülők arra, hogy a gyerek a közös asztalhoz is okostelefonnal érkezik, miközben, tegyük hozzá a szülők már együtt is alszanak a sajátjukkal.

Ami pedig a tartalmakat illeti, a családról szóló anyagokban is megjelentek új stílusok, már-már műfajok. Ezeknek három típusa van, ahogy én látom. Az egyik a leleplező: azokat a boldognak mondott és gondolt pillanatokat leplezi le, amelyek értékként, akár kissé idealizáltként élnek bennünk. Olyan módon teszi, hogy elmondja, mennyire nehéz, fájdalmas, akár pusztító az, amit eddig szépnek láttunk. Mondjuk a szülés, vagy a gyermekágyas időszak. Tehát a boldog anya képét a küszködővel helyettesíti. Nem hazudik, csak mást hangsúlyoz, de – éppen úgy, ahogy az idilli kép – magának követeli az egyedüli igazság közlésének erényét.

Ez egyfajta élményterrorrá is válhat. Azt értem ez alatt, hogy a személy a saját negatív megéléseit az őszinteség révén kívánja általánossá tenni.

Kinyilatkoztatón, konkrétan, követelőn. Mintha mindenki így érezne, csak még nem merte elmondani. Holott fontos tiszteletben tartanunk azt is, aki a szülés fájdalmasságát, a szokatlan testi tapasztalásokat nem tagadva ugyan, de az élet világrajöttének örömét tartja változatlanul meghatározónak, és nem azt, hogy utána betétet kell viselni vagy striás lesz az ember hasa, esetleg a világban újra kell értelmezni a helyünket.

Sokan „bátornak”, „forradalminak”, „felszabadítónak” tartják ezeket a megnyilvánulásokat, ezzel esetenként már-már ideológiát is sugallva. Mások, talán épp hatásukra, látják negatívabbnak azt, amit átéltek. Megint mások pedig rettegni kezdenek, mondjuk a szüléstől. Egy terápiában bizonyosan fontos szerepe van ennek az őszinteségnek, de a nyilvános közlésben lehetnek rossz következményei is.

De nem várhatom el a világtól, hogy a terápiás közegemként működjön.

Mégis, ha körülnézünk, a legnépszerűbb könyvek, tartalmak, sőt, egyetemi szakok pszichológiai jellegűek, a terápia egyfajta korszellemmé vált. Ez vezethet a családi médiatörténetek másik típusához, a pszichologizáló, önmagyarázó tartalmakig. Amikor a család mint az egyén legnagyobb problémája, jellemét és tetteit megmagyarázó, bizonyos értelemben felmentő közeg mutatkozik meg.

A család itt általában az a múlt, amellyel meg kell küzdeni, amelyet meg kell haladni, amelyet le kell győzni. Megintcsak fontos, hogy mindez egy valódi, egyéni terápiában nagy jelentőséggel bírhat. A kérdés akkor merül fel, ha néhányszáz karakteres szövegekben, százak által megosztott médiaanyagokban az általános nyilvánosság részévé válik. Merthogy a család adottság – mindenkinek van valamilyen – és végeredményben mindenki vágyik saját családra.

Ezt egyébként éppen az idei Média a Családért fődíjas anyagban nyilatkozó alapítványvezető mondja ki ilyen hangsúlyosan.

A családot mint bűnbakot laikusan túlhangsúlyozni nem szerencsés, különösen az egyéni felelősség rovására.

Az idealizált, harminckétfogas mosolyú mézeskalácsházikós családkép persze szintén nem valóságos, de az ellentéte sem az. Az pedig már egy erre épülő személyes döntés, hogy az ideális vagy az elrettentő felé törekszünk, még, ha tökéletlenül is.

Tehát mégis van ezekben alapvetően igazság is.

Ezt senki nem vitatja. Hozzátéve, hogy nem ’az’ igazság, hanem valakinek az igazsága van benne, hiszen erősen szubjektív közlésekről van szó. A harmadik típusú új családtartalmak azok, amelyek ezt az egyéni megélést igyekeznek egyfajta közigazsággá, felfogássá, mozgalommá formálni. Például azok a közösségi oldalak, amelyek olyanok csatlakozását várják, akik szintén megbánták, hogy gyermekük született. Vagy például azok az „igehirdetők”, mint amilyen a Tik-Tokon szereplő és milliók tetszését elnyerő fiatal nő, Yunuen Arias és az ő 350 oka arra, miért ne vállaljunk-szüljünk gyermeket.

A lista így indul: a gyermek parazita. És nem ez az influenszer az egyetlen a mozgalmakat indítók között. Érdekes, hogy miközben a közösségi platformok szabályozzák a testi meztelenség (pl. női mellbimbó) explicit megmutatását, kevés aggályt látszanak megfogalmazni a tekintetben milyen lelki-emberi károkat okozhat egy fiatalnak egyszer arról olvasni, miért bánták meg a szülei, hogy világra jött, vagy úgy néznie kisbabákra, hogy azok élősködők. Az álszentség és a barbár őszinteség egyvelegének újabb érdekes médiakihívása ez.

Aczél Petra \rBudapest\r2024.01.25.\rFotó: Ficsor Márton

Kétségkívül van ezeknek egy tabudöntő jellege, más kérdés, hogy létezik-e még egyáltalán a tabu, ami ellen fellépnek, és tényleg hasznos tudást adnak-e át a kiventillált problémáikkal.

Nyilván ezek a műfajok összecsúsznak, és van, amikor úgy indul egy szöveg, hogy az ember úgy érzi, de jó, hogy erről is lehet olvasni, hogy nem mindenkinek csupa boldogság a gyermekágyas időszak és csak a végére alakul ki egy olyan érzése, mintha a jó aránytalan elhallgatását élte volna át. Én, aki a kilencvenes években váltam anyává alapvetően inkább

hálás vagyok, hogy nem fértem még hozzá ilyen tartalmakhoz, amelyek valószínűleg tovább erősítették volna sokszor ki nem mondott – és milyen jó nem mindent kimondani! – aggodalmaimat.

Ezért valódi emberi kapcsolatokban kerestem támaszt, ha kellett. Ma nyilvánvalóan sokkal nagyobb a média mindennapi befolyása a családokra, ezért is fontos számunkra a Média a Családért díj.

Említette, hogy önfelfedező-önfeltáró vonala is van ennek, ahol a szerző az őszinteség örve alatt „felszabadítja magát” – csak én érzek ebben némi doktriner, neomarxista ízt? Miközben egy alá-fölérendeltségi viszonyként megbélyegzi és problematizálja a családot, az egyén felelősségét ezúttal a családi traumákra visszavezetve, mondván: a lét határozza meg a tudatot?

Furcsa, mert egyfelől radikálisan kapitalista azzal, hogy mindent az érzelmi-anyagi haszon maximalizálása alapján néz, ugyanakkor a valamilyen elnyomás – kizsákmányolás – alóli felszabadítás a célja, így igen, benne van az is, amire kérdez.

Akár úgy is, hogy „ventiláld ki magadból a sérelmeidet nyilvánosan, és tiltsd ki a diskurzusból azt, aki veled ellentétes véleményen van”.

Ráadásul mindezt olyan értékkapcsolóval, mint az őszinteség. Ilyenkor a korunk által diktált ’kötelező’ tisztelet a megnyílás bátorsága előtt elnémítja az olvasót, még ha adott esetben kimondottan idegennek, túl nyersnek és konkrétnak érzi is, amit olvas-lát. Van az a szint, az a nyíltság, amely esetében az őszinteség kultúrája nem tud kultúra lenni. Érdekes ugyanakkor, hogy miközben egy zenész előadására bármikor rámondjuk, ha úgy érezzük, hogy hamis volt, az elnyomóan őszinte tartalmak esetében inkább bizonytalanul elhallgatunk, nehezen fogalmazzuk meg ellenérzéseinket.

Axiómaként emlegetik, hogy a család azért elnyomó, mert a nők vállalnak több áldozatot, hiszen feláldozzák a karrierjüket, amikor gyermeket vállalnak. A zsűriben többekkel együtt Ön, aki egyszerre családanya és karrierje csúcsán álló szaktekintély, hogy látja: igazuk van? Milyen nehézségekkel szembesült, amikor ezt a két szerepet kellett összeegyeztetnie?

Elhatárolódom ettől a szótól, hogy nehézség. Nevezzük inkább életfeladatnak. És én azt látom, hogy az életfeladatai annak is kitöltik az életét, aki nem vállal gyermeket. Ugyanúgy 24 órás egy napjuk, és lesz majd más kihívás, aminek meg kell felelniük. Nehézsége mindenkinek van. A kérdés, hogy az életfeladattá tud-e válni.

De nem szeretnék elsiklani a fölött a hízelgő fordulat fölött, hogy karriercsúcsra helyezett engem, mert szerintem ilyen sincs. Út van, alázat van, erő van, jövőképesség van. Ha persze az eddigi tapasztalataim alapján változtatnék valamin, az, szakmámhoz hűen, kommunikációs lenne. Például jó lett volna, ha nőkollégák nem vagy nem így kérdezik meg egy-egy konferencián, hogy „akkor most ki vigyáz a gyerekre?”.

Az „otthon ülő anyuka” kifejezést sem szeretem, mert egészen abszurd, hogy azt hisszük, hogy aki otthon van az ül.

Épp az ellenkezője igaz: az irodában ülünk, otthon leülni sincs időnk. Az is jól jöhet, ha az ember férje, fia nem azt kérdezi, miben segíthet, hanem azt beszéljük meg, kinek mi a feladata, része, felelőssége otthon és a világban. Persze más oldalról is van tennivaló. Egyre többet olvasni, hallani manapság a médiában őszinte nőktől, hogy mekkora galádság, hogy dolgozó férjük nem kel fel éjszakánként a síró csecsemőhöz. Ez a kritika is lehet megalapozatlan, hiszen hogy álljon helyt és vállaljon a munkája révén érintettekért felelősséget az, aki a „minden téren felezni kell” elvont elve miatt nem alszik...

Ide tartozik talán az is, amikor a házimunkák kapcsán elkezdik számolgatni, hogy azért mennyi fizetés „járna” – mire radikális férfioldalak meg a megszerelt csapokat meg a felhordott nagybevásárlást kezdik el pedzegetni, és valami végtelenül méltatlan, materialista diskurzus alakul ki ebből.

Valamilyen természetes, szeretetteljes egységnek kell lennie abban, hogy ki mikor mit, vállal és mit várhatunk el tőle. Egy családban nem szerencsés a több-kevesebb logikáját alkalmazni. Szerencsésebb azt megkérdezni: mindenki megteszi-e azt, amire képes. Vagy, Túrmezei Erzsébet egyik szép versének nyomán, akar-e még egy lépést megtenni ahhoz képest, amire képes. De ez az arány minden családban más és más.

És nyilvánvalóan lehetnek nagyon kiábrándító tanulságok is. A válások egy része bizonyosan ezt is mutatja. Ugyanakkor a parancsoló nyilvános őszinteséghullámban sokszor tényleg elveszhetnek az evidens, tisztességes igazságok, helyette marad az újraelosztás és a mindenki egyenlő, sőt, mindenki egyforma-mentalitás.

Nem kell mindig áldozatnak hívni azt, aki úgy látja, hogy pillanatnyilag többet tesz bele a közösbe. És

el kell ismerni, hogy az igazi szabadság, ha valaki a hivatásának választhatja akár azt is, hogy édesanya lesz – mert ez nem mellékhivatás, hanem fő. A család nem háttér, hanem előtér.

Mindeközben rohamosan fejlődnek azok a technológiák, amelyek – az Ön szavaival „kommunikációs környezetszennyezésnek” nevezett médiatartalmak mellett – tovább rombolják a hús-vér valóságérzékelésünket, a fontos és kevésbé fontos dolgok közötti priorizálás képességét. Megérkezett a deepfake, ha valaki akarja, akár virtuális babázásban is kiélheti lassan az ösztöneit. Orwell vagy Huxley disztópiája közeleg?

Inkább Huxley-é. Orwellnél legalább az ellenállás erkölcsisége megvan. Ő azon aggódott, hogy a big brother néz minket. Huxley viszont arról írt, hogy mi nézzük a big brothert. Akár gyanakvás és kritika nélkül. A deepfake egyébként onnantól kezdve lett tényező, hogy rengeteg ingyenes programhoz tudott hozzáférni az átlagember.

Mert mi is a deepfake? Az, hogy egy élő, létező ember virtuális mását és viselkedését úgy hozom létre a médiában – jellemzően videókban –, hogy abba ő nem egyezett bele. Úgy mozgatom, beszéltetem, mint egy bábot, nem azt mondja, és teszi, amit egyébként mondana vagy tenne, hanem azt, amit én táplálok belé. Ez a személyiség plágiuma. Mutatós példa a dúló háború kapcsán, amikor Zelenszkij deepfake verziója fegyverletételre szólítja fel az ukrán katonákat.

Aczél Petra \rBudapest\r2024.01.25.\rFotó: Ficsor Márton

Vagy a közelgő különféle választások kapcsán – már kiragadni sem kell a kontextusból szövegeket, csak le kell gyártani valaki „köteles beszédét”.

Igen, de ennél döbbenetesebb az, amit az átlagembernél okoz. Mint például a bosszúpornó készítése és publikálása egy szakítás után, esetleg mellékelve a volt kedves nevét és a címét. Ilyenkor egy nyers pornójelenetben cserélődik ki az arc…vagy hasonlóval betartani egy kollégának, akire irigyek vagyunk. A lehetőség adott, ezeket az ingyenes programokat általában nem tiltják vagy szabályozzák – talán most kezdődik csak el valami ezekkel kapcsolatban –, sőt, örvendeznek neki, mert mert hiszen mennyire demokratikus, hogy a technológia mindenki számára elérhető.

Van persze a deepfake mögött meghúzódó mesterséges intelligenciának jó oldala is. Például a filmiparban a kispénzű, de nagyon kreatív stúdiók is tudnak nagyjátékfilmeket készíteni. Ugyanakkor egyből látjuk a veszteséget is: kiveszhet a filmtermésből a sokszínűség, amit éppen a különböző adottságok okoztak.

Vagyis egyre kevesebb kell majd belőlük. De nem csak ők veszítik el a munkájukat: tíz-tizenöt éve azt hittük, az automatizálás és a robitizáció a fizikai munkát váltja majd ki, az emberek pedig alkotóként vagy másként valósíthatják meg önmagukat. Erre most azt látni, hogy a mesterséges intelligencia szövegeket ír és képeket fest, programozók milliót eresztik szélnek, belőlünk meg fogyasztó lesz, illetve a saját világunkban alkotók helyett karbantartók leszünk.

Valóban, 2023 januárjában nagy váltás történt a mélytanuló mesterséges intelligencia ChatGPT formájában történő nyilvánossá tételével. Addig mindenki azt jósolta, hogy a kiszámítható fizikai munka lesz a leginkább pótolható a technológia révén. Ma már úgy látjuk, épp ellenkezőleg, az összetett, racionális gondolkodás lesz kiváltható. A deepfake-kel például több helyen tudok lenni egyszerre, és mindkét helyen értelmesen tudok beszélni, viselkedni.

Innentől kezdve nincs akadálya annak sem, hogy halottakat feltámasszunk, már rég elporladt színészek játsszanak főszerepeket és többszáz éve élt történelmi figurák népesítsék be az osztálytermeket.

Még mielőtt azonban megörülnénk, mennyire élménydús lesz így az oktatás, érdemes végiggondolnunk, mit tesz az emberi kultúrával és gondolkodással, ha mindent, ami elmúlt, jelenlévőnek, és a vizualitás révén valóságosnak látunk. Hová lesz akkor az absztrakciós, az elvonatkoztató képességünk és az az alázat, hogy van, amit látás és átélés vagy kipróbálás nélkül is el kell fogadnunk?

Az MI következő áldozata szerintem éppen az újságírás lesz, elvégre miből állt volna ideküldeni egy drónt, amely egyrészt lefotózza, másrészt felteszi Önnek a ChatGPT által generált kérdéseket, leiratozóprogrammal leiratoztatja, a ChatGPT lassan meg is tudja szerkeszteni, és kész a cikk.

Interjúnkban az is megcsinálhattuk volna, hogy betápláljuk az összes tanulmányomat, és a chatbot ezek alapján ad szakmai választ a kérdésekre. Más kérdés, persze, hogy hiába tört be például az influenszer-iparba az MI, hiába hoznak létre virtuális személyiségeket, azokat nem úgy követik az emberek, mint a valódiakat.

Egy idevágó cikk szerint azért, mert a virtuális személyiségre nem akarunk hasonlítani, ezért nem is vagyunk irigyek rá, hiszen nem létezik. Talán többek között ezért is megjelent a virtuális véleményvezérek között – akik egyébként termékeket és életmódokat reklámoznak – a politikaiba fordítható tartalom is: sok virtuális influenszer felépítésébe tesznek az alkotók valamilyen agendát: például zöld vagyok, általában támogatom vagy elítélem ezt meg azt a nézetet, szemléletet, viselkedést. Sőt, volt próbálkozás virtuális politikusok létrehozására is, polgármester-választáson is részt vett virtuális jelölt, de valahogy még nem működött. Mert szeretjük az emberit, a tökéletlent. Egy órámon a hallgatók felmérést végeztek, hogy felismerjük-e, hogy egy verset a mesterséges intelligencia írt, vagy sem.

És felismerték?

Szinte teljes bizonyossággal. Mert nem volt bennük az a kiszámíthatatlan, nem leíró, újat teremtő kifejező mód, amire az ember képes, nem volt benne az a többlet, ami az emberi szövegekben minduntalan megjelent. Még úgy is felismerték, hogy akadtak, akiknek jobban tetszett az MI-generálta vers, mert azt könnyebben megértették. Ezért ebben benne van tömegkultúra új kihívása is: vajon támasztunk-e elég igényt az emberi többletre.

Aczél Petra \rBudapest\r2024.01.25.\rFotó: Ficsor Márton
 

S ha már kutatás: mi marad a bölcsészeknek, társadalomtudósoknak, ha a világ fele botokból áll majd?

Sokak szerint virtuálisan már most is félig botokból áll a világ, hiszen botból annyi van, amennyit akarunk. Meg persze ez felveti azt a kérdést is, hogy mitől személy a személy – s hogy a mesterséges intelligencia az-e. Képmás-e az, amit ember teremt?

Talán nincs is erre megnyugtató definíció.

Nem is feltétlenül kell, hogy legyen kész meghatározásunk. Kérdeznünk és gondolkodnunk róla viszont szerintem erkölcsi kötelesség és a jövő változásaival való megküzdésünk, a jövőképességünk záloga.

Ha már szóba került a jövő és a képességek, a BCE nyomán a MOME jött elő nem olyan régen egy indexszel, amely pont ezt méri.

A Jövőképességi Indexről, vagy ahogyan angolul meghirdettük, a Future Potential Index 2022-ről van szó. A kidolgozása során, amely több évet vett igénybe, és voltak fontos sarokkő-előzményei, kiindulópontunk az volt, hogy van alternatívája a versenyképességnek. A kérdésünk pedig az, hogy egy társas entitás – egy család, egy szervezet, egy ország – számára melyek azok a jelenlegi feltételek és adottságok, amelyek lehetővé teszik, fenntartsa a jó életet a rend egységében.

Mi kell a jó jövőképesség-index eléréséhez?

Úgy találtuk, hogy négy dolog biztosan kell: a biztonság, a kötődés, a gondoskodás és az egyensúly. Ezeken belül pedig materiális, gazdasági, környezeti, társadalmi, kulturális és politikai feltételeknek kell teljesülniük. Az index, az adatok elérhetősége és tíz évre való visszakövethetősége miatt a 38 OECD országot mérte.

Az eredmények tekintetében az országok esetében is fontos szerepe volt a gazdasági, egészségügyi, környezeti tényezők mellett a családnak is. A koncepció újdonsága éppen az, hogy törekszik a népszerű és sokat használt mérőszámoknál holisztikusabban felmérni a jelenlegi helyzetet és figyelembe veszi a pozitív és negatív tendenciákat is.

Magyarország hányadik lett?

A tizenkettedik a harmincnyolc OECD-országból.

Ez azért nem rossz.

Tényleg nem az, de vannak, aki nagyon elégedetlenek ezzel az eredménnyel, felindulva valamiféle nagy machinációt sejtenek a háttérben. Pedig az index mindenki számára követhető, következetesen számolt adatokkal dolgozik, módszertana és leírása is elérhető – ellentétben sok más indexszel. Mégis, akadnak, akiket felháborít, hogy még ezek alapján is jó helyezés jött ki, mondván, hát vegyük már észre, hogy ez lehetetlen!

És fogjuk már fel, hogy kicsit vagyunk.

Ez az index új nézőpontokat kínál arra, hogyan lássuk egy ország helyzetét, és arra is, hol érdemes beavatkozni. A 12. hely jó, de nem tétlenségre okot adó. Ez is egyfajta célunk volt az index kidolgozásával: a 22 használt indikátor révén rámutatni lehetséges területekre, ahol érdemes tenni, ahol feladata van a döntéshozóknak és a társadalomnak, nekünk is. Egy jövőképességről szóló indexnek rejtett feladata, hogy az értelmezőjét-használóját is tevékenyen jövőképesebbé tegye. Már csak azért is, mert ezzel válhat többek között a saját családjáért is felelős emberré.

***

Nyitókép és fényképek: Ficsor Márton / Mandiner

 

Összesen 71 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
bagoly-29
2024. április 04. 16:52
Ennyi böcselgetést, filózófálgatást egy csomóban! S ez egyetemi tanár?
Menő manó
2024. február 03. 11:53 Szerkesztve
Ne panaszkodjanak a szülők, ők vették a gyerekeiknek és adták nekik oda. Vessenek magukra. Konkrétan leszarom őket meg a gyerekeiket is.
auditorium
2024. január 28. 13:20
Sok témát feszeget a cikk. A lényege ? A rendszerváltás előtt is panaszkodtak a marxista filozófusok, h. azért kevés a lakás Bp-en, mert túl sok a válás. Ebben van valami. Túl sok a válás, mert női emancipáció volt már a kommunizmusban is, a nők dolgoztak és kerestek valamennyit, amivel eltartották magukat. Gyerektartás is volt, amivel a nekik itélt gyereket is eltartották. A mamánál felnőtt fiúgyermek olyan "anyámasszony katonája" lett, de a katonaságnál azért megedzették. MANAPSÁG dicső a másság, fiúk fülbevalóval, agyontetoválva, füvezés, rave party, discok. Házasság nélkül is van elég szexpartner, minek a házasság ? A gyerekvállalás áldozat és pénz. Minek ? Mo-n nagyon sok SZEKTA van, amelyek egyértelműen hibának tartják az ember utódainak megszületését, a TV-ben pedig látjuk a családi idillt. A social network nagyon veszélyes, külföldön a POLICE POST ellenőrzi, mert kiskorúakat pornóra, gyengéket öngyilkosságra késztet. Beteg a mostani nihilista társadalom.
Skywalker_bp
2024. január 28. 06:43
@békalepcse - köszönjük a fordítást. Természetesen mindenki értette, hogy miről akart volna szólni a cikk. Csak ezt nem sikerült átadni/megírni/összerakni. Így jártok, amikor a ChatGpt helyett visszaaálltok sajátkútfőGpt üzemmódba. De van itt más is. Megint sikerült lemaradni az utóbbi 2 év számunkra legfontosabb híréről. Péntek óta eléggé nyilvánvaló, hogy a brüsszeli birodalom kitárgyalt az oroszokkal egy gázalkut. Tokkal/vonóval/struktúrával. Ennyire hülye az EU. És ennyit láttok a világból kb. Semmit. Szólhatsz Franciskának, hogy a tajvani bejelentés után erről is lemaradt. Szerencsére a világ összes marginális LMBTQ hírt megtaláltátok a héten. Át is nevezhetnézek magatokat queer/man/dinner - nek. Jobban utalna a mélységre és a tartalomra. Ez meg itt a gázalkus link. https://www.portfolio.hu/gazdasag/20240127/kiderult-nagy-gazalku-keszul-az-eu-es-oroszorszag-kozott-ukrajna-orommel-asszisztalna-hozza-665583
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!