„A kormányzati és jegybanki keresletélénkítésnek ugyanis mindig vannak elosztási hatásai. A 2020-as stimuluscsekkek nyomán történt meg hosszú idő óta először, hogy az Egyesült Államokban csökkentek a jövedelmi egyenlőtlenségek. Igaz, hogy csak egy pillanatra, hiszen nem sokkal később már a nagyvállalatok és az oligarchák megsegítése zajlott, illetve hatalmas eszközárbuborékot fújt a Fed, amely ismét csak a befektethető megtakarításokkal rendelkező felső osztályoknak kedvezett.
A monetáris finanszírozás elleni neoliberális küzdelemnek egyébként hosszú története van. Komikus példa erre, hogy amint az Európai Központi Bank Mario Draghi híres »kerül, amibe kerül« bejelentése után belekezdett a mennyiségi könnyítésekbe, az EKB antiinflációs héjái azonnal inflációt kiáltottak! Majd újra és újra és újra, minden egyes mennyiségi könnyítésnél, hiába maradt kifejezetten alacsony az infláció a teljes időszakban.
Negyedéves jelentéseiben az EKB hosszú éveken át, folyamatosan azt prognosztizálta, hogy most már aztán egészen biztosan eljön a pénzmennyiség bővítése nyomán az infláció. Egy jó humorú elemző csokorba szedte ezeket az előrejelzéseket, és egyetlen ábrára rakta őket. Világosan látszik, hogy ezek a monetáris héják megjósolták az összes olyan inflációs hullámot, amely nem következett be – egész pontosan tizenhétszer!
Ugyanezt tették aztán a 2020-as hatalmas stimulus esetében is, amelyről szintén bebizonyosodott, hogy ugyancsak nem vezetett az infláció megugrásához. Amikor pedig aztán 2021-ben, azaz jóval a monetáris könnyítések után egyszer csak mégis jelentkezett végre a magasabb infláció – az idő végezetéig csak nem maradhat alacsony –, akkor ezek a héják diadalittasan fogták rá azt a jóval korábbi válságkezelésre.”
***