A titok, a mi mélységek és magasságok közepette is égre nyitott, csodálatos, bár mások szemében tán’ idegen kultúránk

„Isten, áldd meg a magyart

Nemzeti imádságunk születésnapjának hajnalán azon tűnődöm, vajon miként folytatta volna Kölcsey Ferenc az 1823. január 22-én lezárt verset, ha mondjuk a mai pirkadatkor tett volna pontot a szíveinkbe vésett mű végére?

Hisz az azóta eltelt 201 év alatt sok minden történt velünk. És nem lett könnyebb a sorsunk.

Volt egy fényes március 15-énk, majd Arad mélysötét gyásza; később a századforduló prosperáló korszakát az első világégés és a trianoni példátlan nemzetcsonkítás követte. Aztán szívós gyorsasággal újra feltápászkodtunk, de hamarosan ismét szertefoszlottak a békés életről szőtt álmaink, az újabb világháború és a vörös hatalomátvétel  megint a reményvesztettséget hozta el. 

De 1956-ban újra szót kértünk a történelem színpadán, csoda volt az az alig 2 hét. Aztán újra csend. Sokmillió abortált magzat és soktízezer magyar, akinek nevéről lehullott az ékezet… és még mennyi számszerűsíthetetlen veszteség.

Aztán az évtizedeken át várt rendszerváltás eufóriája sem tartott soká, hamar kiderült, hogy a szőnyeg alól kaján vigyorral arcukon újra előmásztak, akiktől szabadulni vágytunk és hogy a csodált »szabad világ« sem az, aminek a vasfüggöny mögött reméltük. Az első szabadon választott miniszterelnök bele is halt, miként Csengey Dénesnek is meghasadt a szíve.

2010-ben aztán újra kezünkbe vettük a sorsunkat, előre léphettünk, tettrekészen, okosan, büszkén.

Ám most a 2020-as évek újra megcibálnak minket. 

Pedig már hányszor, de hányszor megbűnhődtük a múltat, s jövendőt!

Amit elértünk, újra és újra kicsavarták a kezünkből, de csodálatos módon mindig, minden vert helyzetből képesek voltunk felállni! 

A titok, a mi mélységek és magasságok közepette is égre nyitott, csodálatos, bár mások szemében tán’ idegen kultúránk, ami erős, láthatatlan szálakkal összeköt és megtart minket, egyberántja nemzetünket, ha baj van. 

Tegnap is, ma is, holnap is számíthatunk erre az áldott erőre, ha szeretjük feltétlenül tovább!”

***

Nyitókép: Máthé Zsuzsi Facebook-oldala