Valahogy mindig belefutok a világvégébe

„Valahogy mindig belefutok a világvégébe…

Kinyitom az újságot ott is ott van, baráti beszélgetésekben is újra-újra előjön, ott integet a könyvespolcról.

Feléltük a gyerekeink jövőjét. Nem tartható ez a fogyasztás. Elfogynak a nyersanyagok. Háborúk. Klimaválság. Éhínség. Migráció.

Már földrajz órán, 1986-ban azt mondta Margit néni, hogy ne használjunk dezodort, mert nő az ózonlyuk és megolvadnak a jéghegyek.
Aztán mondják, hogy ez csak marketing. Volt már ilyen hideg-meleg. 

A papír szívószál pedig a legnagyobb szivatás, mert beleolvad a papirdobozkába és az almalé ott lötyög kiszívhatatlanul.

Mindig bizakodva néztem a jövőbe. 

Ha lesz, aminek lönni köll, akkorra gondolok. Nem lesz telefon, meg autó se talán, tudok-e termelni paradicsomot és azt elviszik-e a zombihordák?

Ami biztos, amiben minden világvége szerző egyetért, hogy az összetartó közösségek élnek túl. 

Ami biztos, amiben a teljes pszichológia tudomány egyetért, hogy az összetartó közösség boldog.

Tehát, ha holnap van a világvége, ha holnapután - érdemes most elkezdeni egymást támogatni, szeretni, akkor is, ha a másik idegesítően gondolkodik vagy viselkedik.

Mert mindig lesznek pillanatok, amikor megrogyunk és mindig kell valaki, aki a hónunk alá nyúl. Lehet az egy járókelő, szomszéd vagy bárki - van, aki ott van, mikor feladnád, van, aki elfordul. Mi legyünk mind ott!

Mert bármikor is lesz a világvége, biztos, hogy jobb világbékében élni addig is, mint világháborúban…”

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay