„»Magyarországnak olyasmit kell nyújtania, amit más nem mer, nem tud vagy nem akar, esetleg eszébe sem jutott. A gógyi és a vagányság még mindig kemény valuta a világgazdaságban. És ebben nem állunk rosszul.«
Ilyenkor egyrészt jönnek kuncogni az idült mindenszaristák, hogy höhö, hehe, méghogy gógyi, micsoda hülyeség ez már megint. Végülis így a legkönnyebb: eleve mindenre alkalmatlanok vagyunk, úgyhogy fölösleges bármibe belefognunk önerőből. Ezzel a lusta hozzáállással le van tudva a magyarsággal kapcsolatos munka. Kádár népe ez, amely a teljes magyarságra kiterjesztett öngyűlöletbe csomagolja a felelősségkerülést, lustaságot, és feltehetően a saját személyével kapcsolatos ellenérzéseit.
Mindezt abban az országban, ahol amúgy népi sport ájultan rajongani másokért. A németek precizitásáért, a latin népek laza hanyagságáért (ezért a kettőért ráadásul egyszerre!), meg úgy általában bármely nép vendégszeretetéért, amelynek az országában már voltak pénzért kedvesek a magyar turistával.
Egészen perverz dolog, de még olyanok is léteznek, akik – döbbenetes kulturális vakságról tanúbizonyságot téve – képesek csodálattal adózni az osztrákok felülemelkedő képességének és élhető környezetének.
Azokról az osztrákokról van szó, akik a saját gyerekeiken, a pincékben – jobb esetben az ezekről a pincékről írt filmekben – dolgozzák fel a fojtogató frusztrációikat.